Kohl Zsanna
Szabó Magda
Sokáig nem éreztem az illatát. Az agyam egy pólyába bugyolálta őt, mindennel együtt,
amit hordozott, és egy rajzlappal a kezében bedugta a neki kijelölt szoba sarkába. Itt aztán
végre kirajzolhatja az érzéseit, vagy kapargathatja az arcát, mit tudja ő, csak csendben
legyen. Évekkel később, mikor már szinte teljesen bevont az önbizalom máza, színes
harisnyákkal és csíkos ruházattal díszítve. Akkor újra megéreztem, no, de nem az otthona
illatát, az arcul csapott már hónapokkal azelőtt. Akkor, bár meglepődtem, rántottam egyet
a vállamon, rácsaptam én is a szobája ajtaját, majd sarkon fordultam. Így kívánta a józan
ész. Most, mikor a nyár melegével a nyakamban jókedvűen számra vettem Ré barátunk
édesanyját, a nap úgy döntött, megtréfál. Az orrom izzadságfüggönye beengedte azt a
tiszta, édeskés illatot, egy leheletnyi dohánnyal keverve. Abban a pillanatban több dologra
is rájöttem. Egyrészt, hogy egészen eddig sosem tudtam megfogalmazni magamnak, hogy
milyen illata van, másrészt, hogy mennyi minden lakozhat abban a bizonyos szobában,
aminek egy részét még mindig jótékonyan védi a pólya, végezetül pedig, hogy őszintén és
leírhatatlanul rühellem a hajlakk szagát, de gyűlölni azért mégsem tudom, hiszen
édesanyámra emlékeztet.
