Zsolnai Ágnes
Kék nefelejcs
Kék nefelejcs, kék nefelejcs
virágzik a tó partján csendesen.
Sokszor hittem, megtört szívvel,
rám már nem vár más, csak az út, csenddel…
Megcsalt álmok, ítélő szemek,
elbújtam volna, hiszen nem kellek.
Míg a nefelejcs azt súgta halkan:
ne veszítsd el önmagad.
Idő kellett, hogy megértsem,
nem másban lelem a menedékem.
Foltjaimmal és sebeimmel
lettem végül önmagam szeme fénye.
És feltűntél egy magányos estén,
dallammá vált minden eszmém,
nem tudom, mit hoztál magaddal,
csak azt, hogy más lett minden pillanat.
Majd, ha egyszer messzire indulok,
síromra koszorút nefelejcsből fonjatok.
Ne bánat őrizze nevemet,
hanem virágzó emlékezet,
sokszor megtörtem, majd felébredtem,
s mit nekem szánt az élet, azt elvégeztem.
A kék nefelejcs mondja el helyettem:
A hűség önmagunkhoz az egyetlen.
