Nagy Vivien
Belső látlelet
Most füstbe mártott gondolatokkal évülök.
Esténként az árnyak a fejembe másznak,
és nem mennek sehová, hiába tépem magam.
Lassan szakad el minden szál, ahogy
minden ujjamba akad egy halom.
Csótányként zabálják minden gondolatom.
Fájni fáj, de nem érzem most már,
hiszen minden hang egyre jobban pulzál,
és lassan a fejem szakad a hajam helyett.
Biztonságban érzem magam a fal mellett
az árnyékba begubózva, más álmába belehullva.
Bár az enyém lenne minden perce, minden napja,
de tolvajként sem mennék többre,
ugyanúgy temetnének egy íratlan gödörbe.
Hiába van sajátom, minden álmom elföldelem.
Azok túl rémesek. Inkább elszívok még egyet.
A füst szétszedi tüdőmet, lyukat éget rajta.
Ne csak a lelkem legyen szúnyogháló.
Az oxigén hiánya bent az ablaktalan szobában
elhiteti velem, hogy álmodom.
