Zemánn Éva:
Miklós a hegyről
Szekszárd szőlővel szabdalt szirtjeinek legmélyére csak az igazán bátrak és a hegymászásban kiemelkedő vagy sajtgurításból legalább kétszeres olimpiai ezüstérmet szerzők merészkedtek be. Számunkra felfoghatatlan módon mégis életvitelszerűen tartózkodást folytatott itt egy személy, nevezetesen Miklós, barátok közt Miki – az író. Szerény hajléka csupán egy tanya volt, de a szűkös belső tér ellenére saját birodalmának tudhatta az egész környező vidéket. A szüretelés idején kívül nem járt arra senki emberfia, kivéve az egyetlen barátját, Jánost, a kocsist, aki a GLS őselődjeként forradalmi csomag- és levélküldő szolgálatot teljesített, megbolondítva egy Wolt marketre hasonlító melléktevékenységgel, amit szponzoráció hiányában nem részleteznék tovább.
– Mi a helyzet, Mikikém? – üdvözölte minden alkalommal, amikor találkoztak, és ez bizonyítja, hogy valóban barátok is voltak, hiszen Mikinek szólította.
– A helyzet változatlan, János. – válaszolt kimérten Miklós.
– Mennyi ideig tervezel még idefent maradni? Nyár óta nem láttak a városban.
– Még kell egy kis idő, hogy befejezzem a regényemet. Tudod a minap sikerült befognom egy rádióadást a jövőből, ahol egy elképesztő emberről beszéltek, ha jól értettem Usain Bolt volt a neve, bár én csak a CBA-ról hallottam eddig. Mindenesetre ő egy fantasztikus sportoló, világcsúcsokat tart, és tudod, ahogy hallgattam róla a beszélgetést, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak arra: milyen szomorú lenne, ha meghalna. És ezt, kedves barátom – egy ilyen sztorit – nem lehet csak úgy elkapkodni.
– Hát, jól van, Miki, bármit is jelentsen ez. Azért ne felejts el majd betárazni télire, ha lehull az utolsó falevél is – hagyta rá János, majd átadta a csomagjait és a leveleit, amiket Miklós írt, azokat meg elvitte, és ledöcögött lovaskocsijával a hegyről.
Szegény Miklós igencsak elszámolta magát, hiszen mindig nagyon alapos és megfontolt munkát végzett, úgyhogy legnagyobb igyekezete ellenére sem sikerült befejezni a regényét tél előtt. Száz nap telt el majdnem, mire leolvadt annyi hó a hegyről, hogy újra járható legyen az út, és addig azzal az élelemmel kellett beérnie, amit utoljára vitt neki János, még a nagy havazás előtt. Száraz fát szerencsére talált bőven az erdő mélyén, úgyhogy a hideg nem okozott problémát neki.
– Csodálom, hogy még élsz, Miki! – köszöntötte János, továbbra is a barátjának tartva Miklóst.
– Hosszú volt a tél, János. A városban mi a helyzet?
– Hát, tudod, csak a szokásos. Itt azóta nem változott semmi, mióta Krisztus erre járt, és nem is fog, ameddig vissza nem tér – legyintett János. – Na, de mondd, a regényedet végre befejezted? Már nagyon hiányzol a feleségednek.
– Barátom, tragédia történt! A télen a rágcsálók az én házamban kerestek menedéket a hideg elől, és ezek a szemtelen egerek megették az összes kéziratomat! Úgyhogy most regény helyett egy jelentésen dolgozom a rendőrség számára, hogy megfizessék a káromat és a rágcsálóirtást is.
– Ezt sajnálattal hallom, Miki. Akkor ez azt jelenti, hogy maradsz továbbra is a hegyen?
– Egyelőre igen. De csak addig, ameddig nem fejezem be a jelentésemet, vagy nem jut eszembe egy jobb regényötlet.
Szokásos módon leveleket cseréltek, János lepakolta a csomagokat a kocsiról, amikben többnyire friss élelmiszer volt, majd megint nem találkoztak egy ideig. Szép lassan elolvadt az utolsó jégcsap is, majd beköszöntött a tavasz, és habár az emberek még nem, de az állatok visszatértek a hegyre. Szinte semmi sem változott a hegyen, amíg Miklós odafent eltöltött napokat, heteket, aztán hónapokat és éveket, ő és János viszont drótszőrű szakállat növesztettek, és a hátuk is megrogyott a sok eltelt idő alatt, mire az alábbi beszélgetés elhangzott köztük:
– Miklós, könyörgöm, gyere haza, beleszakad a lovam, hogy fel kell húzza ezt a nehéz kocsit a hegyre! – kérlelte János a rengeteg csomagra mutatva. Bizonytalan, hogy ezen a ponton barátok voltak-e még, de semmiképp sem voltak ellenségek.
– Nem lehet, János, sajnálom. Addig nem, ameddig ezt a regényt be nem fejezem. És már olyan közel járok, hogy csak egy találó címet kell keresnem hozzá – mesélte izgatottan Miklós az új regényére utalva.
– Hát, mondd meg, miről szól az a regény, és én megmondom, mi legyen a címe, aztán induljunk!
– Nem, János, ezt egyedül kell kitalálnom. Ha túl egyértelmű, a kormány rájön, hogy róla írtam. Ha nem elég egyértelmű, sosem fogják megtudni, hogy én írtam – János pislogott kettőt, mielőtt erre a furcsa kijelentésre válaszolni tudott volna.
– Ennek semmi értelme, Miklós, összevissza beszélsz! Inkább szállj le a magas lóról, és élj lent velünk a városban, mint egy normális ember.
– Mondasz valamit, János. – gondolkodott el hosszan Miki. – Magas, ez tetszik. Ezt a szót már rég hallottam. Egy hónap múlva gyere vissza! – intett neki, és elindult vissza a tanyába. – Most már érzem, hogy közel járok.
Szomorú belegondolni, hogy Miklós ekkor még nem is sejtette, hogy utoljára látta János barátját, akivel nem egészen baráti módon váltak el egymástól. Szabályosan egy hónap (helyette „Az egy hónap letelte”???) letelte után egy apró alak kapaszkodott fel a hegyre, kocsi, ló és csomagok nélkül. Szomjas és éhes is volt már ekkor Miklós, mert felélte a tartalékait, így elébe ment az ismeretlen alaknak, és csalódottan látta, hogy ez a fiú nem hozott neki semmit sem.
– Te meg ki vagy? – kérdezte feldúltan.
– Én János vagyok, az ifjabbik. Az apám volt a kocsis, aki hordta magának a küldeményeit.
– És hol van az apád?
– Sajnálom, uram, de két napja elhunyt. Engem küldött fel maga helyett a hegyre, hogy mondjam el ezt önnek.
Szigorú tekintettel figyelte Miklós a gyereket, majd válasz helyett zsebre tette a kezeit, kikerülte, és néma csendben elindult lefelé a hegyről.
– De, hát, uram? A regénye? Lehozzam a csomagjait? – kiáltott utána a fiú, de Miklós nem mondott rá semmit.
Szótlanul ballagott le a hegyről, majd végig a városon, majd ki tudja hova, talán vissza a budapesti otthonába, mert a környéken többé nem látták, és a regényéről sem hallottak semmit. Szekszárdon zajlott tovább az élet, az öreg tanyát nem sokkal később megvette egy Saulus nevezetű fickó, aki felújította, és csodás reggeleket töltött el itt, Miklósnak pedig még az emlékéről is megfeledkezett a hegy. Szunnyadó rejtély maradt, hogy mi történt a híres íróval, a műveivel, és leginkább az, hogy végül is Jánossal barátok maradtak-e életük végéig. Személy szerint úgy érzem, erről kevés információval rendelkezünk ahhoz, hogy meg tudjuk válaszolni a kérdést, de ha mégis mondanom kellene valamit, akkor úgy gondolom, János megbocsátott Miklósnak, hogy fent maradt a hegyen, mert a szíve mélyén ő is tudta, hogy oda tartozik.
