Jelige: Napsugár
Sas Dorottya Julianna: Ásó, kapa, kötél
– Azt teszed, amit én mondok! – visszhangoznak mennydörögve apám szavai a fülemben. Tudtam, hogy bármit mondok is, nem győzhetem meg a saját igazamról, így inkább hallgattam. Egyetlen lányaként tisztában voltam vele, hogy el fog jönni a nap, amikor bekötteti a fejemet, mégis azt gondoltam, hogy legalább abba lesz beleszólásom, kihez megyek hozzá. Ám az egész közel sem úgy alakult, ahogy szerettem volna.
Még csak azt sem tudom, hogy néz ki a vőlegényem, a holnapi esküvőnkön fogom először látni. Legalábbis mindenki így tudja. Viszont, jelenleg az ágyneműket és ruhadarabokat kötözöm egymáshoz, hogy meg tudjak szökni, és az éj leple alatt elmenekülhessek. Nem a legszebb megoldás, de képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy egy nagyképű herceggel töltsem a hátralévő életemet.
Nagy nehezen magamra vettem a lovaglóruhámat. Ilyenkor már senki sincs az istállóban, így könnyen elköthetek egy lovat és többé vissza se nézek. Már csak le kell érnem a földre, anélkül, hogy bármi zajt keltenék. Lassan eresztem le a rögtönzött kötelemet, nehogy megzörgessek vele valamit. Sóhajtva fújom ki a levegőt, majd az ablakhoz lépek és átlendítem az egyik lábamat a párkányon. Megbizonyosodok róla, hogy az ágyam lába elég biztosan tart, aztán ereszkedni kezdek a félhomályban.
A kemény falnak verődve elszakad a ruhám anyaga és felsérti a bőrömet az érdes kő. Engem ez mégsem állít meg, apránként engedem magam lejjebb. A hűvös szellő összeborzolja kiengedett hajamat, miután nagyot fújtatok, tűnik csak el a szemem elől. Az est sötétje sebesen száll alá, csak az ablakokban felejtett gyertyák és a sápadt holdfény segít a tájékozódásban. Még ugyanennyi van hátra, de az alattam lévő fát ki kell majd kerülnöm.
Ha édesanyám most láthatna, valószínűleg alig kapna levegőt a nevetéstől. Ő sem kedvelte, ha valakit kényszerítenek a házasságra, bár az ő esetében jól sült el a dolog. Apámmal azonnal egymásba szerettek, amint meglátták egymást az oltár előtt. Ám a történetnek van egy része, amit anyám elmondása szerint rajtam kívül senki mással nem osztott meg. Az esküvő előtti éjjelen rettegett attól, hogy apám vajon milyen ember, tartott tőle, hogy esetleg erőszakos és bántani fogja. Majdnem megszökött a szobából, ahová zárták, ám végül valami sugallat rávette a maradásra, mondván: a végén úgyis minden rendben lesz.
Én semmi hasonlót nem érzek jelenleg, az egyetlen dolog, amit a zsigereim közölni próbálnak, az az, hogy jobban fel kellett volna öltöznöm. A vékony rétegeken könnyen átfúj a bosszús áramlat, miközben ismeretlen dallama a fülembe súgja titkait. Mindjárt elérem a fa tetejét, és onnantól már nem kell semmin sem aggódnom, utána sima az út.
Váratlanul zajt hallok a fal mentén, azonnal megdermedek, kezeimmel erősen tartom magam. Végigpásztázom a földet, szemeim még nem szoktak hozzá teljesen a sötéthez, hunyorgok, hogy lássak valamit. Lélegzetvisszafojtva futtatom végig minden kövön a tekintetemet, de senkit sem vélek felfedezni. Már éppen megnyugodnék, amikor halk puffanást hallok a lombok alatt. Valaki mégiscsak itt van.
Megpróbálok visszamászni, ám fáradt izmaim eddig bírták, ujjaim lecsúsznak a lepedőről, és zuhanni kezdek. A falevelek gyors egymásutánban csapkodják a bőrömet, sokkal előbb érek földet, mint gondoltam. Visszafojtottan kiáltok fel, a hátamba azonnal fájdalom nyilall, egy teljes percig nem is kapok rendesen levegőt. Köhögni kezdek, ám ez sem segít teljesen, inkább az oldalamra fordulok, így végre képes vagyok újra lélegezni.
A mellettem álló ismeretlen férfire bámulok, próbálok kitalálni valami értelmes magyarázatot arra, hogy miért zuhantam keresztül egy fán. Az nem tűnik valami meggyőzőnek, hogy megcsúsztam és kiestem az ablakon, ezért úgy döntök, hogy csendben maradok. A falra téved a szemem, ahol az én szökési eszközömtől nem messze lóg egy másik kötél is.
– Szóval… – kezdi, majd a kezét nyújtja, hogy felsegítsen. – Ön lenne a menyasszonyom?
