Jelige: Őszi nap

András Adél

Csak ma, csak neked

– Sajnálom, drágám, hogy délelőttre elígérkeztem. De Margitka tízre fodrászhoz megy – Nehéz ám a Tündihez időpontot kapni! –, aztán már múlt héten megbeszéltük, hogy addig vigyázok Lalira, az unokájára. A Mónika fiára. Mert Mónika marketingmenezsernek, vagy mi a csudának tanul szombatonként. Tudod, Bartos Móni, akinek a nővérével a kert végében beleestetek a csalánba. A Dórival. Az a jóképű szomszéd fiú udvarolt neki egy ideig, de Dóri végül Marcihoz ment hozzá, a Petya unokaöccséhez. Na, nem is tartott sokáig az a házasság. Én megmondtam már az esküvőn a Tecának…

Enikő elnéző mosollyal hallgatta vendéglátóját. Évtizedekkel ezelőtt még visszakérdezett volna, mára megtanulta, nem érdemes. Ha nem ugrik be elsőre Margitka kiléte, magyarázatként következik Mónika, Dórika, Terka, Verka s valahány név a naptárban.

Harminc éve már, hogy elköltöztek Szekszárdról, de a szülői házban minden a régi, az idő megállt, a szó burjánzik tovább. Jól van ez így; szívesen hallgatta az ízes családregényt. Nagynénje gyerek volt még, amikor beköltöztek a városba, de hetvenöt évesen is őrizte szerethető, vidéki tájszólását.

– Ugyan, semmi gond – szúrta közbe egy levegővételt kihasználva. – Lefoglalom magam valamivel.

– Margitka délig végez a dauerrel. Itthon leszek ebédre. Húslevest főztem. Esetleg kimehetnél addig a zsibvásárra, ma van piac.

Tartott tőle, hogy nem találja meg, de a GPS könnyedén odavezette, parkolás után pedig már meg is hallotta a zsibongást, csak követnie kellett a hangot.

– Akció, akció, minden ezer forint!

Az új, kínai tömegáru nem érdekelte, egy-egy múltat idéző, különleges tárgyat azonban közelebbről is megcsodált. Először a pavilonos, rendezett standokat járta végig, aztán következtek a földi árusok lestrapált, kaotikus, de izgalmas plédjei.

Néhányan teljes hagyatékkal érkeztek. Az edényekre családi ebédek íze tapadt, a festmények generációk tekintetét őrizték, a báli táska zsebében foghíjas fésű és használt púder lapult. Enikő nem ítélkezett. Maga sem tudta, mihez kezd majd nagynénje féltve őrzött, de külső szem számára értéktelen tárgyaival. Elszorult szívvel lépett tovább a könyvekhez. Ő maga már többnyire e-bookon olvas, mégis. Felemelt egy szamárfüles, enyhén kakaófoltos, 1975-ös Micimackót. Ez a könyv már nem csak Milne története, hanem azoké a gyerekeké is, akik fél évszázadon át izgatottan várták az estét.

– Háromszázért viheti.

Viszi. Jó lesz a kis Lalikának. A Margitka unokájának.

Félóra nézelődés után már csak céltalanul sétálgatott. Akaratlanul is a leghangosabb árus felé vette az irányt. Az erős alkatú, pufi mellényes férfi, szinkronszínészhez méltó orgánummal csalogatta a vevőket. Rögtön letámadta Enikőt is.

– Jöjjön, jöjjön, akció van, minden ezer forint! Nézzen szét bátran, fiatalasszony! Hogy ötvenöt éves?! Ugyan már, az ötven az új húsz, nagyon csinosnak tetszik lenni. Az egy szászendre, kérem szépen. Több száz éves. Ritka darab. Hogy 1990? Mondom, hogy múlt századi. Sok van a piacon? Melyiken? Itt csak ez az egy van. Én is néztem az árát a neten, mit gondol, nem csak a hasamra ütök. Fél gurigát kérnek egy képért. Ez százezerért a magáé. Eredetiségigazolás? Ha annyira ért hozzá, tudja, nem? Női portré, Szász Endre, a hülye is látja. Szórakozik itt velem, mama, elijeszti a rendes vevőket.

Enikő kuncogva távozott, de néhány perc múlva visszatért. Távolról figyelte a kereskedőt. Marketingmenedzser-képzés? Ugyan már, Mónika, gyere ki a piacra!

– Vadiúj ájfon, fullos. Adapterrel, fülhallgatóval.

Ezúttal egy huszonéves, tetovált srác a vevő.

– Eredeti Ápel Ájfon, dobozában. Hát, másik ájfon dobozában. Kábellel, persze. USB. Hogy mi? A, B, C, tud ez mindent. Persze, hogy kártyafüggetlen, megy ez Westellel, Vodafone-al, amit akarsz. Már hogyne működne! Mondom, hogy vadiúj, báttya, garanciás. Milyen számla? Itt vagyok minden második héten, ha nem működik, visszahozod, ennyi. Hol veszel száz kilóért hasonlót? Mondjad, és megyek én is oda. Ötvenért? Miről beszélsz? Nekem van százba. Jól van, csak mer’ haver vagy, vigyed nyolcvan rongyért, kapsz egy kézfertőtlenítőt is hozzá ajándékba.

Amint elkelt az iPhone, máris érkezett az újabb jelölt: lila-ősz hajú néni.

– Szép kis tálca ez, jó ízlése van, hölgyem. Tizenötezer. Hogy minden ezer? Hát, minden ezer, ami ezer, ez pont nem. Mennyit tetszett mondani? Egy ezüst tálcáért? Már hogyne lenne ezüst, mama, nem látja? Pecsét? Több száz éves ez, csókolom, kikopott belőle. Tízezerért fél kiló ezüstöt? Mit fél kiló, megvan az egy kiló is. Nem, hát nem, majd viszi más, elkapkodják az ilyent hamar. Jöjjön vissza, csókolom, ha annyira szeretné! Nyolcezerért viheti. Két hét múlva nézzen vissza, hozok poharakat is hozzá.

Míg szusszant egyet az árus, egy cingár, copfos, negyvenes férfi lépett oda hozzá.

– Szia Dörzsi.

– Szia Mester, rég láttalak, mikor jöttél ki? Remélem, valami jót hoztál ma. Mióta Ricót bevarrták, zsibbadás van, múlt héten is halvány szajrét kaptam. Bár találtam a bídermájér komódban egy retkes ájfont, feltúrbóztam rendesen, most passzoltam el. DVD? Már hogyne lenne, nekem ne lenne? A cigik tetején. Olyan, mint álom. Béjvaccs Csiccsolinával. Hagyd csak, tedd el, megoldjuk okosba. Ja, a gyereknek is? Á, kemény műfajt nem tartok. Na, este tali a krimóban, most meló van.

– Zárás előtti akció, végkiárusítás, gyertek, gyertek, csak ma, csak nektek, minden kétezer!

– Hogy Lalika milyen egy cukipofa! Nyénnyének hív, hát nem ennivaló? Máris melegítem a levest, drágám. Na, találtál kincseket a piacon, mit viszel haza? – fogadta nagynénje lelkesen.

– Mesét, emlékeket – adta át Enikő a Micimackót.

Színeket, szagokat, ízeket – kóstolt bele az arany levesbe.