Kohl Zsanna
Oldalak
Minden kora este, ahogy a nagyszobát körülöleli az árnyék, felmászok a legmagasabb szekrény tetejére, hogy elérjem a helyiség egyetlen fényforrását. A tetőablak ovális alakban terül el a plafon közepén. Gondosan összeeszkábált, különböző formájú és méretű üveglapok díszítik, melyek a szivárvány legkülönbözőbb árnyalatait vetítik a fapadlóra, hogyha megvilágítja őket a déli nap. Ha időm engedi, ilyenkor előszeretettel figyelem a polcokról lehulló porszemek csillogó táncát.
Nyitva raktam le magam mellé a Kreatív szorongás című könyv egy agyonnyúzott példányát, ahogy megkocogtatta a vállamat az alkonyat. Nyújtóztam egyet, és törökülésből feltápászkodva megindultam az Analízis nevezetű szekcióhoz, melyet egy különböző természetmotívumokkal díszített, hatalmas sötéttölgy könyvesszekrény foglalt magába. Rendkívül büszke voltam a gyűjteményre, hiszen a téma igazi szerelmese voltam. Akárhányszor elmentem a polcok mellett, mindig megsimítottam a szemmagasságban lévőt, mint büszke édesanya egyetlen magzatát a gyermek legkisebb sikerélményének hatására. Most a babusgatás helyett megkapaszkodtam az erős fadeszkában, és felhúztam magam rajta. Egyre feljebb emelkedtem, egészen addig, amíg fel nem értem a legmagasabb könyvszekrény tetejére. Odafent megkönnyebbülve kifújtam magam, és letöröltem pár izzadságcseppet a homlokomról, tudniillik nem vagyok valami nagy sportember, a mászást is elég nehezen bírom. Összeszedve a maradék energiámat, a tetőablak felé nyúltam, kiengedtem az aranyozott biztonsági kapcsot, és félig kitártam az ablakot. Az ég kellemesen rózsaszínű volt, már kezdtek gyűlni a lila viharfellegek a szokásos esti tanácskozásra, a pajkos szellő bekúszott a résen, és megcirógatta az államat, elpirultam. Csak egy kicsit ültem ott, lóbáltam a lábam, hagytam, hogy kacérkodjon velem a szél, beszívtam a közelgő eső kellemes illatát. Végigjárattam a tekintetemet a polcok sokaságán, a sarokban lévő káoszon, ami a ki nem olvasott, címtelen kötetek halmazán trónolt, és a zöld növényeken, amelyek a friss levegőt szimatolva felélénkültek. A pillantásom a földön heverő nyitott könyvre tévedt, ahogy feltámadt a szél, az oldalak őrült gyorsasággal csapkolódni kezdtek, mérgesen ütötték egymást, és csatát vívtak, hogy ők legyenek elsőként elolvasva. A fülemben üvöltött a szél, ahogy a gravitáció ölébe hajtottam a fejem. Egy pillanatnyi lökés, egy leheletnyi megingás volt csupán, és már zuhantam is a lapok közé.
Kitört belőlem egy történet, amikor a telefonom első ablakában hirtelen
megjelentél.
Merre, mikor kezdjük? Legjobb lenne az elején. De mi történne, ha visszafele haladnék? Mindig is akartam írni egy ilyen könyvet.
Néha eljátszom a gondolataimba bele-belefújdogáló szellővel, ami összezavarja a mondatokat, és a szavakból őszi faleveleket csinál.
Pillecukor
fák alatt,
pillecukor gondolat.
A gondolataimnak saját frekvenciája van.
A fejemben laksz. Béreltél egy szobát és a kedvenc elfoglaltságod, hogy átfesd a falon lévő szavakat.
Tornádóként áramlanak, nekiverődnek a betonfalaknak, ás rád akarják dönteni a szobát.
Felképelem a papírt a szavaimmal.
Le akarom írni a halált!
Bűntudatom van, amiért le merem írni a saját érzéseimet, a saját gondolataimat. Félek tőlük.
A bal metszőfogamat vájom az ujjaimba. Egyesével szaggatom le őket, hogy többé ne tudjak írni. A vérző csonkokkal rajzolok tovább, minden egyes betűnél ordítok a fájdalomtól.
Nem írtam egy jó ideje, és rosszul érzem magam, mert most sem gyönyörű költői képekben, keretes szerkezettel mondom el azt, amit akarok. Nem érzem a munkámat másokéval egyenértékűnek. Egy ideje lehet, hogy az álmomat is kezdem feladni.
Este van. A fehér fotelban ülök, az asztalon a laptop, a telefon és az írós dossziém pihen, az ölemben a nyitott noteszem. Megsimítom a pacákat, együtt izgulok a remegő sorokkal, rápirítok a helyesírási hibákra, és megmosolygom az intenzív igéket. Lapozok.
