Szűcs Márton
A borz és a hegy
A bizonytalanság egyszer majd felperzseli a földet…
Egy istennő, ki leszállt közénk,
Bája olymposi, de nem ragyog,
Lehelete kihűlt, – és nem magasodik fölénk.
Elfordul, de engedi a csodálatot.
Tényleg csodálatos,
Szelleme, mint hóesés,
Lelke belengi a tavaszt,
Mégis úgy érzi magát, mint az ősz,
Megfáradva és egyedül.
Lila melankólia
Végül is mind egyedül vagyunk.
A lélektársainkat már vagy elvesztettük,
Vagy sosem fogunk velük találkozni.
Az élet misztikuma tulajdonképpen a magány.
Ki most köztünk jársz, kérlek, ne vess meg,
Inkább hagyd, hogy letört szárnyaid,
Szomorú szíved és drága mosolyod szeressem,
Mert bár gyenge ír, mégis közelebb kerülnek álmaid.
… és akkor visszahozom neked a csillagokat.
