Valentinyi Roberta

Mégis kinek kell alibi?

A hanghullámok túl magasak

és a szavak, amik elhagyják testét

nem tudnak felülemelkedni

azon az átkozott estén.

 

Megrázkódik, és a föld, mintha

megnyílna alatta, vacog, pedig

nyár van, nincs értelme fáznia.

 

De jelenleg értelmet semmiben

sem talál, a világ számára

egy magába fonódó spirál.

 

Hihetetlen, de hiába kiált,

nincs az a fájdalom, ami

egyenes arányban lenne azzal,

amit akkor tudott meg,

idén tavasszal.

 

És a hit már megkopott lelkében,

olyan, mint egy elfeledett regény,

de újra felemlegetni, ami akkor

történt puszta kegyetlenség.

 

És, ha kiszakad a hangszálának

utolsó darabja, akkor legalább

egy kicsit él, olyan, mintha még

maradna, nem foglalkozva

azzal, hogy a bölcs döntés;

tovább kell állnia.

 

Mert irigység, önérzet, vagy

szimpla őrület, küzdeni a sors

ellen, evezni az árral szemben,

megállítani az örököt…

 

Mégis muszáj színlelni,

szavakat megjátszottan ejteni,

még akkor is, ha kezéhez

vér nem tapadt…!

 

Nem képzeli be, most nem

merevedhet le mozgásszerve,

most nem lehet mozdulatlan,

kiáltását nem némíthatják el,

egy a farkasok között…

 

De ahogy előtte újra, és újra, és újra

megelevenedik az Éjszaka,

könnycseppek zápora; hiába minden

akarat, még most is bőrét súrolja

a markolat, még most is vértócsákat

lát minden lépte nyomán,

még most is tudja, mit érzett akkor,

milyen is osztozni,

igazságtalan igazságán.

Accessibility