A kék szirmok
Mi itt végeztünk.
A halhatatlan halott.
Az opálos, csillogó
Szemed megkopott.
Az elmúlt pillanatok foglya vagyok,
És nem tudok kilépni.
A rácsaim túl vastagok,
És nem tudom széttépni.
Hangod karcos,
A levegő megfagyott…
Jeges kezed elvagdos
Minden napfényes mondatot.
Csokorba szedtem szavaim,
De elhullottak szirmai.
Nézek szótlanul, álmaim
Tükre eltorzult, körülöttem
A kék árnyalatai.
Hullanak a szirmok,
Mint a falevelek.
Egyszemélyes cellámban
Megannyi titkot,
Emléket rejtenek.
Fojtogató az illatuk, megfulladok!
Csak hatalmam párolog…
Megrohamoznak a korábbi hétköznapok,
Amikor az opálban megláttam,
Megláttam egy egész világot.
Ezek az emlékek őrültséget
Súgnak, hogy ne…!
Soha ne engedjem el a múltat!
De a szemcse akkor is tovább pereg,
Ha én egy ábrándot kergetek.
Ámulva az átkon,
Ami megtagad,
És a kék szirmok
Tovább hullanak…
