Elvesztettem valahol,
S te megtaláltad nekem.
Bennem üresség lakott,
Míg te újra megtöltéd lelkem.
Beleöntötted a végtelen magány kárát,
A szeretetet, melyet nem becsülnek.
Egyszer talán még megfizetjük árát,
De ezek a sebek már nem enyhülnek.
Utolsó, meg az utáni esélyek, elég!
Elég belőletek tarka lepkék!
Kik hitegettek, s még mindig mennék,
Mennék tovább, érted s tiéd lennék.
De neked ez nem kellett, oh, Drága,
Talán majd belátod, mi volt ennek ára,
Mi ketten mégis mit hoztunk e világra.
Talán hiányzik is, de addigra már rég hiába.
Szerettelek, talán még mindig szeretlek.
Neveltelek, talán még mindig nevellek.
Segítettem, talán még mindig segítek.
Repítettelek, talán még tovább repítlek.
Vége most már minden nyárnak,
Csak a bús csillagok látnak,
Örültem egykor a találkozásnak,
Vége most már, többé nem várlak.
