Misli Martin
szélcsendnek eresztett költözőmadarak
utolsó dalának sorai bogozódtak a lombokba hajnalban hallom hogy dúdolják a fák míg minden más lassan a hervadásé lesz
levelük elhullik ágaik nyársakká válnak így növeszti fogait az ősz
az erdő mélyébe leszálltam sündisznó zihált a lábamnál remegett mégsem menekült el
a levegő hajnalillatú volt és végtelen csend csak halkan szuszogott mellettem
felé nyúltam és azt hitte széttépem pedig én meg akartam simítani de nem tudtam tüskéi
megszúrtak kérdeztem nem magányos-e neki a tüskék alatt
ő a végtelen erdő hegyes ágaira emelte kis fejét
felettünk és kérdezte nem magányos-e nekem a tüskék alatt
a levegő hajnalillatú volt és végtelen csend csak halkan szuszogott mellettem
azóta néha álmomban ölelem az erdőt csupasz ágaival mint alvó sündisznót szárnytollam kaszakő késeit ha simítom élezem ezek egy keselyű gondolatai a gyengédségről
hajnalban hallom hogy dúdolnak a fák míg minden más lassan a hervadásé lesz
valaki megvadul valaki megszelídül
ősszel az állatnak karma hullik
a fáknak kései nőnek
valaki megvadul valaki megszelídül
az emberből angyal lesz
az angyalból ember
