Misli Martin
Középső gyermek
Nincs nemzedék, amelynek
tagja lehetnék.
A beton, ami régen horzsolt,
mára nyomaszt.
Nem is az univerzum, vagy a
nagybetűs Történelem, már egy
szűk szoba és egy
ablakra festett utca képe,
a sápadt fehér vakolat
távlatában érzem magam
porszemnek, és
nem csapnak össze
hullámok a fejem felett,
csak végtelen lassan a felhők.
Van ez a szabadság nevű
megfoghatatlan anyag, azt mondják,
az embernek kell, mint a levegő –
és ahogy elődeim fulladtak meg hiányában,
úgy mérgez engem a színtiszta oxigén.
