Kohl Zsanna
Gyermekded
Megragadom a felhők szélét, majd a darabka gombolyagokat beleejtem a fonott kosaramba. Néha lopva körbenézek, és amikor nem lát senki, egy nagyobb falattal harmatcseppeket ejtek az arcomra, pontosan azt a mozdulatot követve, amit a nap is végez, amikor megfesti pirospozsgával a kislányok nevető orcáját.
Szerettem volna virággá válni, amikor eltéptelek. A virág nem szól, amikor leszakítják, önzetlen marad, tündököl, napokon keresztül illatozik, de már néhány óra után észrevehetőek rajta a kókadás jelei. Nem bántom, mert szép. Percekig nézem, és nem fogom fel teljesen, hogy amit látok, az a sejtek haláltusája az utolsó elérhető energiaforrásért. Gyönyörködöm az elmúlásban, mert amíg él, addig nem számít, hogy rohad.
Téged komposztáltalak, kiástam a földet, beleforgattalak, és elültettem magamat. Amikor te virágba borultál, én még csak akkor hajtottam ki. Külön fotoszintetizáltunk. Hiába szerettem volna a széndioxid lenni, ha egyszer én voltam az oxigénfoszlány.
Szivárlány leszek. Csokorba szedem a zivatart, kidíszítem vele a szobámat, beleszövöm a hajamba, és adok belőle kóstolót a napnak is. Pillangók hátán repülök az űrbe, és beporzom a galaxist. Termőfölddel szórom meg a kakaóm tetejét, és hiszek benne, hogy talán nyomokban téged is tartalmazhat.
