Klein Evelin:
Elmúlás
Gondoltatok már az elmúlásra?
Arra az állapotra, amikor
csendben, békében hagyjuk itt ezt a földet?
Arra, hogy mi fog hiányozni?
Én gondoltam rá.
Hiányozni fog az autózás,
a 0. órai biosz faktra,
a reggeli „Balázsék” a rádióban,
nevelőapukám kölnijének illata.
A nenuskám vicceinek hatása,
a nagymamám főztjének illata.
Hiányozni fog az uncsitesók
ölelésével járó szeretet érzése.
Hiányozni fognak a nagyszüleim,
a bagózda a ház végében,
ahol órákat töltöttünk a nyáron,
egy jó bor és cigarettafüst elegyében.
Hiányozni fog a triumvirátusunk.
Az, hogy anyukámmal és Süti barátnőmmel
napokat tudtunk volna ülni a konyhánkban,
csak azért, hogy az élet nagy dolgairól beszélhessünk.
Hiányozni fognak a barátnőim nevetései,
az, hogy megtöri a csendet a kihalt utcán,
ahol kótyagosan hazafelé tartunk,
egy csodás nyarat zárva a hátunk mögött.
Hiányozni fog a húgom.
Aki, ha kellett velem utálta a világot,
ha pedig úgy adódott,
velem együtt imádta másnap.
És végül…
Hiányozni fog a zöldes szeme,
amivel, ha rám nézett megállt még az idő is körülöttem.
Hiányozni fog a mosolyával együtt járó gödröcskéje,
ahogy a karja közé zárt biztonság érzése.
