Heilig Dóra
Feltámadunk!
Nézed a márványba vésett neveket
a koszorúk között még épp látod őket
és nagyon próbálod megjegyezni mindet
de nem megy.
Végül is. Minden. Véges.
Ezt ismételgeted, magadba szívod és el akarod hinni
de olyan nehéz körbe nézni
és megfigyelni és elfogadni–
egy sötétben meglátszó levegővétel
az öngyújtó monoton kattogása
egy másodperc megkaphatatlan szünet
egy önmagától elidegenedő élet
évszámok, keresztek, krizantémillat
egy toporgó gyerek csitítása és
üveges tekintetek amik
egy kőre vetülnek és tovasiklanak
ha nem ismerik fel
ez lenne a gyász?
Kincsem, egy pár év és megszokod.
Csak ne lépj a sírra és
ne kiabálj.
