Heilig Dóri
Révület
Elnyúlik a hajnal a szántóföldek felett.
A párás ablakon esőcseppkarambol–
az olvadó hóban az olvadó lábnyomok.
Az érintéseket kimosni magamból.
Megtetszhetne végre ez a tompa tél,
a latyakos egyszerűség szinte imponál;
soha nem alszik el bennem az idő.
Lerázom magamról, de újra megtalál.
Mert én megfulladnék a cseppfolyós éjben,
feloldódnék benne: beázott háztető,
a tenyered ne tartsd, nem érdemes kivárni:
lassan gyűlök össze, mint egy korty eső.
