Dombi Luca:
Légy vagy ne(m) légy
A bajuszápolás rejtelmei címet viselő könyv valamikor még az ezernyolcszázas évek végén íródott. Akkoriban számtalan bajszos úr polcára került fel, mint remek útmutató, és akkoriban még előszeretettel forgatták is. Akkoriban. Azóta viszont eltelt több mint száz év, a megkopott, a mi málladozó kötetünk pedig kifakult gerinccel és por fedte lapokkal simult társai közé a legrégebbi könyveket tartalmazó polcon. Tulajdonosuk úgy gondolta, valamire még jók lesznek. Például kényelmes alátétet nyújthatnak, ha az embernek sebtében kell lefirkantania valamit. Vagy támasztékok is lehetnének. Akár egy összegöngyölt lap sarkán papírnehezékként is szolgálhatnak. De forgatni, azt már egészen biztos, hogy nem fogja őket senki. Erről is tanúskodott, hogy könyvünk lapjai közt ezüstös pikkelykék bújtak meg, buzgón rágicsálva a málló papírokat, olykor elkerülve néhány betűt, hátha mégis. Ki tudja, mikor lép egy múltszázadi, bajuszos úr a szobába, hogy szeme felcsillanjon, és leemelje a polcról a könyvet. Egészen biztos, hogy bosszankodna, ha a titkos recept egyik összetevője nem lenne olvasható, mert pár betűje néhány bogár által egész egyszerűen megevődött.
A könyv előtt fekvő legyet már cseppet sem zavarta ez a probléma. Hogy miért is nem? Nos, okai fejtegetése ki is merül annyiban, miszerint nem tartozott azon állampolgárok közé, akik bajuszt hordtak. Úgy általában véve nem tartozott az állampolgárok közé, de ez már más kérdéseket vet fel, és nem igen tud hozzászólni a bajuszápolással foglalkozó könyv, így hagyjuk őket egy másik alkalomra. Szóval a légynek nem volt bajusza, de szárnyait legalább annyi gondoskodással és odafigyeléssel ápolta, mint a könyv forgatója arcának ékét.
A légy szerette a könyvet. Régiség illatot árasztott, ami ugyan nem lelkesítette fel, viszont kényelmesen lehetett szunyókálni előtte, ugyanis úgy helyezkedett el a polcon, hogy akár be volt húzva a függöny, akár nem, mindig odavetült legalább egy apró fénysugár. Egyik nap a légy gondolt egyet, és a polc helyett a könyvre szállt. Egészen kielégítette a felbolyhosodó, fakópiros borító, így úgy döntött, többször is megtelepszik a két szó közt hagyott szóközben szunyókái alkalmával. Mindamellett pedig, hogy kényelmes volt, passzolt az összképbe is, ami fontos volt a számára, mint műkedvelő légy. Szárnyai ápolgatása közben tehát lelkesen dörzsölte lábait, hogy majd az aznap asztalra kerülő ebéd előkóstolása után visszatérhessen, és nyugodtan sziesztázhasson a könyv társaságában. Egyszóval a légy és a könyv remek barátságban éltek egymás mellett.
Aztán egyik nap a könyv tulajdonosa légycsapóval lépett a szobába. Megelégelte, hogy éjszaka zümmögés közepette kelljen nyugovóra térnie. Nem is beszélve arról, hogy felesége mennyit panaszkodott a szerencsétlen nem állampolgárra a konyhában. Nem érthették az előkóstolás fontosságát. Talán ha értik, akkor sem értékelik úgy, ahogyan egy állampolgártól elvárható volna. A légy éppen békésen szundikált a könyv előtt. A könyvtulajdonos odalépett hozzá, aztán a légycsapó lesújtott.
– Mi a szösz? – ráncolta szemöldökét a férfi. – Hát ez az ócskaság még mindig itt van?
Kihúzta a kopott, piros bortójú könyvet, elhúzta száját, mely felett szépen leborotválta a szőrt, és egyik markába a legyet söpörte, másikba a kötetet vette.
A felesége másnap kijelentette, remekül aludt az éjszaka és semmilyen pimasz légy nem zavarta meg főzés közben. A férfi elégedetten hümmögött, majd új helyére csúsztatta neje legújabb szakácskönyvét.
