Asztalos Anna –regényrészlet
Ahogyan bármelyik másik nap, ez is átlagosnak indult az angliai Trowbridge-ben. Jonathan Winston egy szebb jövőről ábrándozott, miközben csutakolta a szálló vendégeinek lovait, Sallyt és Sandyt. Persze nem a palotába vágyott ő, még csak nemesi származásra sem, csupán egy olyan életre, ahol nem kell napi huszonnégy órában rendelkezésre állnia, és ugrani a kiállhatatlan főnöke minden füttyentésére. Nem álmodott ő Viktória királynő közelségéről, fényűzésről, hiszen nem is mert ekkorát álmodni. Nem ismerte ezeket a dolgokat, egész életében szegény volt. Huszonnégy év alatt megszokta ezt a fajta életstílust. Mégis, a legnagyobb vágya egy apró házikó volt és legfeljebb tizenkét óra munka egy nap. Talán, ha egy nap a szerelem is rátalálna, az volna az igazi paradicsom. Próbált bizakodó maradni, de sejtette, hogy ez a nap nem a közeljövőben fog eljönni.
– Jonathan, siess, jön a következő vendég! Gyorsabban járjon a kezed! – parancsolt rá a főlovász, aki imádta ugráltatni a fiút. Féltékeny volt rá, az ég tudja, miért. Talán mert Jonathan fiatal volt és jóképű. Ha nem volna szegény, minden lány őt akarná és minden férfi párbajra hívná irigységből. Barna, vállig érő haja és barátságos mogyoróbarna szemei így is mindig elbűvölték a szobalányokat, amihez a munkától izmos testalkata sem volt hátrány. Persze a fiú ezt néha ki is használta. De hát ki hibáztatná őt ezért? Nem igazán volt más választása. Ha szerelmet akart, tennie kellett érte. Még ha csak testi szerelemről volt is szó. A lányok úgysem maradtak ott sokáig. A személyzet tíz év alatt, mióta Jonathan ott dolgozott, lecserélődött párszor. Rajta kívül két ember volt, aki huzamosabb ideje boldogította a szállót a szakértelmével. A fiú legközelebbi főnöke, a főlovász, Charlie, és a zsémbes szakácsnő, Mrs. Peters.
Miután Jonathan befejezte a lovak csutakolását, megetette őket és az udvarra sietett, hogy megfelelően fogadja a következő vendéget, aki éjszakára megszáll a házban. Már sötétedett, ezért úgy gondolta, ő lesz az utolsó vendég mára. Persze mindig meg volt annak az esélye, hogy valami átutazó betér hozzájuk az éjszaka közepén, esetleg kora hajnalban, hogy harapjon valamit és felmelegedjen. Hiába volt nyár közepe, az éjszakák hidegek tudtak lenni, ha az ember nem készült fel plusz takaróval.
– Kíváncsi vagyok, ki jön most. Ez a nap már így is elég rossz, nincs szükségünk még egy asszonyságra, aki mindenért panaszkodik – suttogta Jonathan fülébe egyetlen barátja, Victor, aki a szálló mindenese volt.
– Na igen. Remélem, a lányok elbírnak Mrs. Kellerrel – válaszolt a fiú egykedvűen.
Ekkor meghallották a lódobogást, mire Victor és egy másik férfi szélesre nyitották a szálló kapuját. Nemesi hintó gurult be az udvarba, két gyönyörű fekete ló húzta.
Jonathan nem szerette a munkáját, de nem bánta, hogy ezekkel a csodás állatokkal kell foglalkoznia.
A hintó megállt és nyitódott az ajtaja. Jonathan odaállt, hátha női utas száll le először, ami azt jelentené, hogy neki kell segítenie a biztonságos leszállást, már csak a társadalmi elvárások és az etikett miatt is. A hintóból azonban egy középkorú férfi lépett ki. Alakja tekintélyt parancsolóan magas volt, látszott rajta, hogy az emberek tisztelik őt, és ő ehhez van szokva. A férfi Jonathanre nézett, aki egy pillanat alatt megértette, hogy félre kell állnia az útból, mert ő maga szeretné lesegíteni utastársát a hintóból.
Ezután Jonathan először érezte azt sok éve, mintha megfordult volna vele a világ. Hirtelen nem létezett senki más számára, csak az a csodálatos lány, aki oly kecsesen szállt ki a kocsiból, mintha csak ezt gyakorolta volna minden percben. A következő dolog, amit a fiú érzett, a lány kölniének illata. Mintha friss réti virágokban fürdött volna meg. Megszédült pár másodpercre, aztán megengedte magának, hogy feltűnésmentesen végig nézzen a lányon. A leggyönyörűbb teremtés volt, akit valaha látott. Hosszú, fekete haja kontyba volt fogva, kék szemei ragyogtak, ahogy a kecses idegen mosolyogva fogadta a szállásadóit. A ruhája fejedelmi volt, a fűzője kiemelte a kebleit és vékony alakot varázsolt neki.
– Gróf Arthur Dawson. Micsoda megtiszteltetés, hogy ön pont a mi kis szerény hajlékunkban kíván megszállni – szólalt meg a szállóigazgató, Mr.Keller negédes hangon, miután meghajolt és bemutatkozott.
– Bájos ház, Mr.Keller. Hadd mutassam be a lányomat, Lady Ailana Dawsont. Azt akarom, hogy az itt létünk alatt a lehető legjobb ellátást kapja a legkiválóbb embereiktől.
Ahogy a gróf úr beszélt, magára erőltetett ugyan egy mosolyt, de a hangja fagyos volt. Nyilvánvaló volt, hogy a legnagyobb tiszteletet és megalázkodást várja el mindenkitől. Jonathan azt gondolta, hogy ha az apja ilyen, valószínűleg Lady Ailana sem lesz kedvesebb. Hiszen ők nemesek, kékvérűek. Mindenki tudja, hogy fenn hordják az orrukat. Jonathan azonban nem is tévedhetett volna nagyobbat.
– A szálló elragadóan néz ki, Mr.Keller. Biztosan nagyon jól fogom érezni itt magam – szólalt meg végre a kisasszony is. Mindenki meglepődött egy kicsit. A lány hangja barátságos és csilingelő volt, szeme melegséget és boldogságot sugárzott. A szálló valamennyi alkalmazottján végig nézett. Ahogy Jonathanra tért a tekintete, nem tudta megállni, hogy el ne időzzön a fiún. A leghelyesebb férfi volt, akit valaha látott. Megeresztett egy apró mosolyt, amitől Jonathan szíve repesni kezdett. Ailana mindig is nagyra tartotta a szegényeket, az egyszerű munkásembereket. Megértette a helyzetüket és támogatta őket. Nem a hírnév vagy a megbecsülés vezérelte, csupán magával hordozott az évek alatt egy súlyos titkot, ami miatt olyan együttérző és emberséges volt még a kitaszított emberekkel is, amilyen nemesi vérű ember még sosem volt. Erről a titokról alig egy maréknyi ember tudott, mert ha kiderült volna, gróf Arthur Dawson és Lady Ailana grófkisasszony elvesztették volna a tekintélyüket és minden vagyonukat. Földönfutókká váltak volna. A rejtély tehát huszonegy éve nyomta öt ember vállát, Ailanat is beleértve, de nem igazán volt választásuk azt illetően, hogy megosszák-e másokkal. A válasz egyértelmű volt, ha nem akartak a gróf úr haragjával szembe nézni. Mégis, a társadalmi elvárások a lányra is ugyanúgy vonatkoztak. Nem barátkozhatott olyan emberekkel, akik nem nemesi vérből származtak. Sosem lehetett szerelmes, hacsak a választottja nem egy báró, gróf vagy herceg volt. Ailana nem szerette ezt az életet. Ő akarta megválasztani, hogy ki milyen szerepet töltsön be az életében, mert ő nem csupán szegényeket és gazdagokat látott. Ő látta az embereket és ismerte őket. Jonathan első pillantásra megtetszett neki, de tudta, hogy a szíve vágya úgysem teljesülhet soha.
