Kiabálva sikít a néma hal.
Holdtölte fénye ragyogná be,
De se kép, se hang.
Halkan suhan az éji bogár,
Esténként a tóhoz bolyongani jár.
De nem akárhogy, mert suttogva,
Létezését magától megvonva.
Megunta már a dalt, a létet,
Megunta már a balga képet.
Árnyékot nézni, bele- bele lépni,
Majd elmerülni sötétjében,
Arctalan képét nézni- nézni.
Majd, egy percre, beleun a csendbe.
Nem telik többe, csak egy percbe,
És zümmögni, sírni, kiabálni kezd.
Felébreszti a tavat, az erdőt,
Felébreszti a halat, az esőt.
Tombol, és visít, már- már megőrül,
Tébolyultan kacag, megőszül.
Belecsap a villám, belehull a tóba.
Elnyeli a tó, elnyeli az óra.
Egy perc, és megszűnik a holdvilág,
Így hullott el, lassú esőben,
Le, és lentebb, az apró tiszavirág.
