Misli Martin
üres hajnali járatok keringenek bennem
belesóhajtva a levendula csendbe
mindennek már túl régóta kéne most ébrednie
kialvatlan buszok zuhannak végig a városon
alvó sofőrökkel beragadt vészjelzőkkel
valaki azt hitte az a stop gomb
holdat fodroznak a pocsolyák
csikkeket virágzik a járda
pirkadatba vérzik át amire
fénysort fűztek az éjjel
a villanyoszlopok talán szobrok a felismerésnek
hogy minden mindennel össze van kötve
és százezer volt feszültség ringatózik halkan
(és a madarak ha rászállnak néha belehalnak)
és ablakok kialudnak és ablakok felgyúlnak ahogy
emberek bújnak egymáshoz és emberek
próbálják nem felkelteni a másikat
és ablakok kialudnak és ablakok felgyúlnak ahogy
emberek bújnának máshoz és emberek
próbálnak nem felkelni másnap
papírhajók úsznak a fodrozódó holdon
párkányokon kopog ahogy lehullik a reggel
a napfelkelte átmenete fojtja giccsgyönyörbe
hogy a közönyből menekülve átzuhansz
ugyanabba a közönybe
az úton kiürült buszok keringenek
a belém fagyott idő mint csontomban a velő
az erkélyen állva foltozom az eget
mégis beesik rajta az eső
hervadt karokkal foltozom az eget
beesik mégis rajta az eső
