A könyv borítója ragadta meg először a figyelmemet, majd elolvasva a fülszöveget, kissé elbizonytalanodtam, mert egy elég nehéz témát dolgoz fel. Mégis úgy döntöttem, hogy jön velem, elolvasom. És egyáltalán nem bántam meg. Sőt..
Két óra. Amande egész addigi élete mindössze két óra leforgása alatt romba dől. Egy elhagyatott auvergne-i házba menekül, távol mindentől és mindenkitől, hogy háborítatlanul gyászolhassa férjét és meg nem született kislányukat.
Kezdetben teljesen bezárkózik, még a napfényt sem akarja beengedni a házba. Aztán véletlenül berepül egy pillangó. Majd megjelenik egy szürke kóbor macska a ház küszöbén. Ezek az apró természeti csodák lassan visszacsalogatják az életbe. Felfedezi az előző tulajdonos falinaptárait, melyek tanácsokat és feljegyzéseket tartalmaznak a kert gondozásáról. Ezek ösztönzik arra, hogy rendbe hozza az elgazosodott kertet és veteményest. A kertészkedés és a természettel való közvetlen kapcsolat segítik Amande-ot a gyász feldolgozásában.
Az évszakok váltakozásával párhuzamosan ő maga is fokozatosan nyílik meg az új élmények és találkozások előtt. A kerti munka, a növények gondozása és az állatok közelsége lassan gyógyítják a lelkét, és újra megtalálja az élet szépségeit.
A regény érzékenyen mutatja be a gyász különböző szakaszait, a tagadástól egészen az elfogadásig. Amande útja példa arra, hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz és az élethez a legnagyobb veszteségek után is. Nagyon tetszettek Amande “őrült” ötletei, amivel fokozatosan megtanult ünnepelni, osztozni és elengedni.
Biztosan újra fogom olvasni. Még ha nem is kell ekkora veszteséggel szembenéznünk, de bármikor megrekedhetünk az életben, ilyenkor segíthet önmagunk újjáépítésében vagy épp az élet egyszerű dolgainak fokozatos beengedésében összetört világunkba.
