A könyvtár ifjúsági olvasóklubosainak engedve vettem kezembe ezt a könyvet. Azt ígérték,
hogy nem fogok csalódni, mert ez egy olyan könyv, ami az ő korosztályuk problémáit
dolgozza fel, amiről később, ha elolvastam, szeretnének velem beszélgetni. Van benne
öncsonkítás, hajléktalan fiatalok, erőszak, prostitúció, drogok, alkoholizmus, szeretethiány,
iskolai zaklatás… Ez nem azt jelenti, hogy őket érintik ezek a problémák, hanem azt, hogy
ezek azok a dolgok, amiktől félnek, mert mi van, ha velük is megtörténik… Szóval
belevágtam.
Bevallom, kicsit nehezen szippantott be a történet. Nagyon darabosnak tűnt a könyv az
elején a nagyon rövid fejezetei miatt, de aztán rájön az olvasó, hogy ez azért van, mert
főhősünk emlékei csak lassan, darabokban térnek vissza. Nagyon nehéz sors/sorsok
mindennapjaiba kapunk bepillantást, ami bennünket is lehúz a mélybe, ahonnan csak
erősebben lehet kikerülni. Számomra akkor vált hitelessé a történet, amikor a végén
elolvastam az írónő jegyzetét, amiből kiderült, hogy ő maga is vagdosta magát.
Vajon mi lesz azokkal a fiatalokkal, akik perifériára szorultak? A társadalom kiveti őket
magából, és van-e visszaút? Társadalomkritika a javából. Az elfogadás mint olyan, csak
nagyon keveseknél működik, társadalmi szinten pedig ne is említsük… Ez a történet egy
felhívás is, hogy figyeljünk jobban a környezetünkben élőkre, ne csak a külsőségek alapján
ítéljünk.
A történet ugyan nem ad megoldást, de sugallja, hogy minden rossz helyzetből van kiút, csak
nagyon kell akarnunk és hinnünk kell benne, hogy meg tudjuk csinálni, de ehhez egyedül
kevesek vagyunk, mert mindig kell valaki, aki támogat bennünket ebben.
„ Van az az ember, akit kívülről látni, aztán van egy ember belül, és még mélyebben ott van
egy eltemetett személyiség, meztelen és néma, nincs fényhez szokva.”
Na, őt kell megismernünk!
