Zemánn Éva: Lelki-roncsok
Egyik pillanatról a másikra történt minden. Éppen mentem a gyerekekért az iskolába, amikor az egyik kereszteződésben a semmiből kihajtott elém egy autó, én pedig telibe beleütköztem. Az autóm eleje totálkárra tőrt, szépen megpördült párszor az úton, majd a szemközti árokban állt meg, a hentes háza előtt. Nem nagyon emlékszem mi történt utána, mivel amikor betört a fejem a kormányon hirtelen minden elnémult, majd csak előre dőlve ültem és az „S” alakban összetört lábaimat figyeltem. Ha egymásra estek volna lehet még a rendőrség is elvitt volna, mivel esküszöm nektek, hogy egy horogkeresztre hasonlítottak. Vagy csak túl sok időn át bámultam őket ott szétroncsolódott fejjel.
Kis idő múlva feleségem is megérkezett a két gyerekkel és szörnyülködve nézték a baleset helyszínét. A kiérkező autómentők nagy nehezen kiszedtek a kocsiból és megvizsgálták azt, majd tudatták a családommal, hogy nincs nagy baj, még megmenthető a kicsike. Intéztek neki egy kocsit, majd el is vitték, hogy minél előbb össze tudják kapni. A gyerekek nagyon meg voltak ijedve, kisebbik fiam sírt is, de a nagyobb hamar túllett a riadalmán. Az anyja mellé sétált, aki engem méregetett csípőretett kezekkel.
‒ Na, hogy festek?
‒ Ez totálkárra tört. – jelentette ki feleségem megtörten. – Még szerencse, hogy a Suzukinak alig lett baja. Istenem, nem is tudom mit csináltam volna, ha…
‒ Akkor most mihez kezdünk vele? – kérdezte a fiam.
‒ Ha bevisztek a kórházba pár nap és rendbe kapom magam, esküszöm!
‒ Nem hiszem, hogy bárki helyre tudná hozni… – feleségem szomorúan magához ölelte a gyermekeinket, akik közül a kisebbik még mindig nagyokat hüppögött. – Tudom, hogy szerettétek, de egyszerűbb lesz, ha egyből a roncstelepre vitetjük. Nézzük a jó oldalát, nem történt akkora baleset: a Suzukink még mindig rendben van, úgy, hogy inkább legyünk hálásak azért, hogy egy újra házasodással megúsztuk!
‒ Hé, de hát még teljesen jól vagyok! Na, ne csináljátok ezt, tényleg hamar fel fogok épülni!
‒ Vidd arrébb az öcsédet, amíg felhívom a hullaszállítókat, mindjárt megyek én is.
‒ Ne, ne, ne vitessetek el kérlek!
Be kell vallanom először meglepett, hogy ilyen gyorsan lemondtak rólam, utána viszont egyenesen kétségbe estem. Sosem gondoltam volna, hogy életem ennyire rövidtávú lesz és ilyen sanyarú véget ér majd. Reménykedtem benne, hogy hosszú és boldog életet fogok élni, hogy majd megöregszem és családom körében fogok végső nyugalomra lelni, mikor már egyik reggel nem ébredek fel többet.
Ehelyett megérkeztek a hullaszállítók és kérdés nélkül felpakolták a hullámat a platójukra, két másik ember mellé, majd elvittek a hulla-dék telepre, ami minden ember rémálma. A város szélén van, egy bezárt kavicsbánya területén, ahova kis dombokba halmozzák fel a szemetet, amit bomlásra ítélnek. Engem is egy ilyen halom tetejére dobtak, fájt is a derekamnak, mikor beütöttem valakinek a medence csontjába. Bocsánatot akartam kérni, de akkor vettem csak észre, hogy az illető már a korrózió áldozatává vált.
Nagyot sóhajtva vettem tudomásul a sorsomat, talán még egy könnycsepp is legördült az arcomon. Nem szeretik az emberek az efféle roncstelepeket, mert itt nem vár rád gyors halál, helyette hónapokig vagy akár évekig szenvedhetsz, amíg meg nem esz a rohadás. Mindezt pedig csak azért, mert használhatatlanná váltál – elkeserítő, nem igaz? Emiatt fogtam többek között novella írásba is. A családomnak már nincs rám szüksége, szóval itt az idő, hogy a saját utamat egyengessem és kihasználjam az életem hátra maradt részét. Most hogy így belegondolok: annyira nem is rossz egyedül megrohadni.
“Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” – Örkény István
