Újra és újra szembejön velem az El Camino, ez a különleges zarándokút, de eddig még
egyetlen, róla szóló könyvet sem olvastam. Rengeteg írás született a Caminóról, talán
éppen ezért volt nehéz eldönteni, hogy melyiket válasszam. Aztán egyszer egy olvasónk
visszahozta Sándor Anikó könyvét, és akkor úgy éreztem, hogy talán éppen ezt kell
elolvasnom.
Sándor Anikó 2011-ben zarándoklatra indul a spanyolországi El Caminón, hogy negyven
nap alatt gyalogolja végig a mintegy 800 kilométeres utat. Az út azonban hamarosan sokkal
többről kezd szólni. A hosszú gyaloglás, a fizikai fáradtság, az egyedüllét és az útközben
megismert emberek arra kényszerítik, hogy visszatekintsen eddigi életére. Régi
kapcsolatokat, döntéseket, veszteségeket és saját magát kezdi más szemmel látni. Hiszen
az ember sokszor csak akkor látja tisztán, mi fontos számára, amikor kikerül a megszokott
életéből. Anikó eredetileg zarándokútra számít, de saját megfogalmazása szerint végül
fájdalmas vezekléssé válik egy olyan bűnért, amelyről korábban maga sem tudta, hogy
elkövette. A Camino számára nem csupán egy több száz kilométeres zarándokút, hanem
egy belső utazás, amely során szembenéz önmagával. Útközben megtapasztalja, hogy az
elengedés sokszor éppúgy a szeretet része, mint a kötődés. A történet különösen azokhoz
szólhat, akik érzik, hogy a régi életük már nem az övék, az új irányt viszont még nem látják
tisztán. Nem útikönyv, hanem őszinte és elgondolkodtató történet arról, hogyan találhatunk
vissza önmagunkhoz. Mert néha ahhoz, hogy valóban hazataláljunk, előbb el kell indulnunk
– méghozzá befelé.
Nagyon tetszett, ahogyan Sándor Anikó ír, ezért biztosan fogok még olvasni tőle. Különösen
a Camino-trilógia másik két kötetére vagyok kíváncsi, mert szeretném tovább követni az út
történetét és azt, hogy milyen felismeréseket hozott számára.
