„A műkritikusként dolgozó szerző legnagyobb sikerét a Látóideggel érte el, összesen
tizenhat nyelvre fordították le, és 2019-ben felkerült a The New York Times Book Review
száz legfigyelemreméltóbb könyvének listájára. A kritikusok novelláskötetnek, regénynek
és esszéfüzérnek is nevezik a Látóideget, és ennek elsődleges oka a szerző kettős
identitása, amely erőteljesen érvényesül a könyv írásmódjában, valamint témájában is.”
Forrás: https://1749.hu/fuggo/essze/amirol-a-mukritikusok-beszelnek-maria-gainza-latoideg-1.html
Ez a könyv egy képzőművészeti tárlatvezetés. Minden történetben egy-egy festőt
ismerhettünk meg, lehet az ismert – Rothko, Rousseau, El Greco – vagy (számomra)
ismeretlen – Foujita, Amuschastengi. Nagyon érdekes volt az író műkritikusi szemével látni
az alkotásokat, közben pedig a mesélő életéből is kaptunk apró szemelvényeket.
Hol egy festményben voltunk, hol aprólékosan néztünk végig egy festményt, hol pedig egy
festő életébe kaptunk betekintést.
A könyvben nincsenek illusztrációk, pedig azt gondolnánk, hogy jó lenne, ha rögtön meg is
nézhetnénk azt a képet, amiről éppen a történet szól, de körülbelül a harmadik novellánál
rájöttem, hogy nincs rá szükség, mert a könyvben nagyon pici lenne a kép Persze az
lenne a legjobb, ha élőben láthatnánk műalkotásokat, de az Interneten is
megtalálhatók, így a monitoron megjelenő festményt már élvezhető nagyságban jelenik
meg.
„Egy kalitka perverz dolog, nem fojt meg, inkább hozzászoktat a lehető legkevesebb
levegőhöz.”
