Nagy Vivien
Ha te mondanád…
Én elhinném, hogy nem vagyok szörnyeteg.
És talán tudnálak szeretni érte.
Lehetnék az, aki mellett sírhatsz,
de nem törölném le könnyeid,
hanem veled együtt fájnék.
Nem hoznék le az égről csillagot,
de minden este elvinnélek egyhez,
hogy közelről lásd, hogyan ragyog.
Szél lennék, ami felhevíti tüzedet,
hogy együtt gyönyörködjünk a lángokban.
És szeretnélek teljességgel,
amíg el nem hervadok.
Élnék érted, ha porba hullsz,
de csak, mert fájó szívem tovább dobogna.
És egy percre sem felejtenélek,
az emlék lenne megmaradt lényem otthona.
De most csak úgy szerethetlek, ahogy a Nap a Holdat:
forró tűzzel, messze, elérhetetlenül.
