Heilig Dóra
Horgonyzás
A hattyúk úsznak és
repülnek –
nekem egyik sem megy. Vagyis,
úszni csak akkor, ha nem túl mély a víz
és repülni, hogyha nincs magasan az ég.
Képes vagyok rá, ha
éppen nincs értelme.
A kikötőben guggolok, és nézem, ahogy a
madarak kitépik egy éhes gyerek markából
a kenyeret.
Felismerem, hogy ez szimplán szuicid hajlam,
hogy ez mennyire emberi.
És elfogadom.
A hajókürt túlharsogja a hattyúdalokat.
Azt mondják, szakemberhez fordulni az első lépés,
utána már könnyű felépülni,
szóval azt hiszem,
nincs más választás:
csak az első nagy lépés
vagy jó irányba, vagy
a mélybe.
Belesétálni az óceánba, hogy az
ékszereinken fulladjanak meg a teknősök.
Te is húzódnál inkább
a saját bordáid ketrecébe,
az olajszagú elmúlás és
a nejlonkegyelem elől;
a hullámok összecsapnak a torkodban.
Kávét is csak akkor főzöl,
ha nincs kinek,
és csak azoknak tetszel igazán,
akik nem számítanak.
Ok-okozati viszony fűz hozzád,
te egy romkocsmában ülsz,
mert azt hitted, ott leszek,
én pedig a kikötőben várlak, mert tudom,
hogy nem jössz.
