A finom pasztellrózsaszín borító (mindenféle élfestés nélkül is) hívogató. A címmel együtt habkönnyű
nyári (?) olvasmányt ígér. Na, ez az ígéret nem teljesül, A fiatal írónő debütáló regényében fajsúlyos
témákkal találkozunk.
A könyv empátiafejlesztő faktora kiemelkedően magas. Szakítást talán mindannyian éltünk már át, de
kevesen úgy, hogy a felépülésünket kényszerbetegség is nehezítette. A regény főhősének elbeszélése
segítségével az olvasó belülről láthatja, hogy milyen a kényszeres gondolkodás, milyen az, ha valaki
egy covid-fertőzés hatására elveszti a szag- és ízérzékelését, de azt is láthatjuk, hogy Hjalti, a
főszereplő hogyan válik még elszigeteltebbé, miután a barátnője elhagyja. Empátia szempontjából a
főhős szemléletmódja is figyelemre- és követésre méltó, ezt azok a részek teszik igazán hangsúlyossá,
melyek a főhős idősgondozói munkáját mutatják be.
Nehézségek a munkában, nehézségek a magánéletben, mentális betegség stb. – ezt a sötét
horizontot egyetlen ragyogó fénynyaláb töri meg, a Kakaóklub nevű önsegítő csoport, ami szintén
nem az, aminek látszik, (és nem is az, aminek a – talán nem a legszerencsésebb – magyar fordítás
alapján gondolnánk).
Mindenesetre ez vezeti ki hősünket az állóvízből, és ennek köszönhetően veszi kezdetét az az utazás,
ami részben spirituális, részben valódi úti élmény.
Mindazoknak ajánlom, akiket érdekelnek a fiatal generáció problémái és Izland sajátos viszonyai, s
akit nem rettent el a talán kissé indokolatlanul sok – eredeti nyelven közölt – földrajzi név. És
azoknak, akik számára az sem baj, ha a könyv se nem megy igazán mélyre, se nem túl könnyű.
