Nagy Vivien
A láthatatlan
Mélyre merült a sötét tengerekben.
Levegőért kapkodva, fuldokolva, de visszatért.
Majd egy hónapig nem beszélt.
Csak élvezte, hogy végre lélegezhet.
Bennem él a kép, ahogy ragyog saját fényében.
Csillogó szemekkel néz fel a csillagokra.
Rám mosolyog. De még mindig nem szól.
Csak az elsuhanó szellő fülébe suttog valamit.
Telnek a hetek, majd egy hűvös csütörtöki napon elmondja:
Ott lent a mélyben, a teljes vak sötétben,
ahol csak az álmok úsznak magányosan,
megtanulta látni a láthatatlant.
Miután elhallgatott, csak néztem, és próbáltam megérteni.
Néztem ahogy hullanak a fák erezett levelei.
Néztem, ahogy egy idős pár andalog,
majd az úr megcsókolja szerelmét,
úgy mennek tovább gyalog.
Láttam ahogy a macska elkap egy kis madarat,
aki visítva, keservesen reszket és sír.
Láttam egy anyát, aki nem figyeli gyermekét,
és a csöppség egy pillanat alatt betöri a fejét.
Majd őt néztem.
Ahogy lassan becsukja a szemét.
Elfekszik a falevelek közé, keze a földet markolja,
és élvezi a levegő ölelését.
És akkor rájöttem.
