Letaglózóan gyönyörű könyv, mely sokáig ott rezonál az olvasóban.
Az író, miközben naplószerű pontossággal, a környezetet szinte kézzel foghatóvá téve mutatja be egy
család több generációjának történetét, nagyon fontos információkat hallgat el az olvasó elől;
pontosan kimért, apró porciókban adagolva azt, – fenntartva ezzel a figyelmet, sőt szinte a
„folyamatos rádöbbenés” állapotát. Ha nem tanulmányozzuk előre a borító belső oldalán
megjelenített családfát, csak idővel derül ki számunkra, hogy nem akármilyen körben mozgunk,
hanem abban az értelmiségi családban, ahol olyan költők éltek, mint Áprily Lajos vagy Jékely Zoltán.
És mégsem róluk olvasunk, hanem sokkal inkább arról, hogy milyen volt mellettük nőnek lenni, hisz
valójában a család asszonyainak sorsát fejti fel a spirálisan szerkesztett mű.
A fülszöveg Lator László méltató szavait idézi, többek között azt, hogy ezt a könyvet „jó olvasni”.
Személyes élményem, hogy Jékely Márta figuráját egészen közel állónak éreztem magamhoz. Az ő
lánya Mikecs Anna, a választott elbeszélői hang, akinek korai tragédiáját kezdettől sejteti az az Áprily
Lajos-verset parafrazáló mondat, mely folyton vissza-visszatér: „Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék
vagyok, kicsi árnyék.”
A fülszöveg Lator László méltató szavait idézi, többek között azt, hogy ezt a könyvet „jó olvasni”.
Ugyanezt éreztem én is, ezért mindenkinek ajánlom. Még teljesebb az élmény, ha a regény olvasása
közben a Nézd csak, itt egy japán! című könyvbe is belenézünk, ami az Altató borítójának
történetéről mesél. Az igen szórakoztató, olykor humoros pillanatokat felidéző könyvecske végén
összegyűjtött családi fotókkal az olvasó találkozása megrendítő lehet.
