Obendorf Dalma
Majd ha hullócsillagot látok
Meleg van, napvilágos.
Nem fázok, csupán a lelkem reszket.
A csend rései közt rejtve,
Bőr a bőrhöz tapadt.
Halványan karmol át a napsugár a függönyön
Lyukasra koptatta a fehér lepedőt.
Összefonódott kezeink
Kipréselnek minden levegőt a szobából.
Párás ablakban tekintetek ragadtak
Dohos hangok ritmusra ráesnek
Hangos koppanásaikra megint felriadok
És a szoba szürke fényétől már alig látszik,
hogy milyen szép emlék vagy te nekem
