Heilig Dóra
Szélütés
lazábbnak érzem a szöveteim
sötétebbnek a reggeleket
harsányabbnak hatnak a hangok.
szeptember van, tartok tőle.
leveszem a ruháim, csak úgy,
nézem a bőrömön az árnyalatnyi nyarat
nem értem meg a statikus változást,
amit magával hozott az ősz.
próbálkozom pedig.
a lábnyomaim csókolja a szél,
a nyomomban jár, pont mint tavaly,
és előtte, és előtte.
nem fogadja el, hogy a végzet vagyok,
mint az ópium és az áramütés.
nem ereszt. a végtagjaimra fonja magát,
elmondom neki, hogy megbénítom majd,
hogy mérges lesz és fáradt és félholt,
és gyűlölni fogja hogy valaha az ölembe feküdt;
és válaszol a szél, hogy “járulékos veszteség”,
neki megér ennyit az, hogy szeressem,
és különben is, fogadjam el,
mindig pont így szeretett volna meghalni.
