Zsiga Levente
Lassan mennem kéne…
Lassan mennem kéne,
Hátrahagyni mindent végre.
Csak lágyan szállni a szélbe,
Könnycsepp helyett, mosolyt ejteni a kékbe.
Arcod halvány a késő fényben,
Testem gyenge a roskadó székben.
Én csak veled szeretnék lenni kéz a kézben,
Mikor már nem süt a nap sem délben.
Az ember, mint a madár, szabad,
Felfedez, megy, néz, az álma felé halad.
De a szívem, csak egy ember után szalad,
Kinek nevét, féltve őrzik e falak.
Vágyak, mindenkinek van egy álma,
És milyen jó lenne, ha mind valóra is válna.
Nekem csak egy volt, apróság,
Ez a mindenen átható boldogság.
Napfényben megcsillanó bíboros arc,
Tőle semmissé lett minden elvesztett harc.
A napfény, ahogy játszik selyem puha haján,
Mintha ezer énekes madár szólna hangján.
Sokszor éreztem, hogy nincs több remény,
De az élet, ahogy szép, sokszor mindenkivel kemény.
De most úgy érzem végre enyém,
Miben a világon oly sok ember szegény.
