Zemann Éva:
Séta a Holddal (3)
Tegnap este sétáltam a kertben. Körülöttem a tátikák némán billegették fejüket és a liliomok szirmain ragyogott a csillagok fénye. Csendes volt a kert és békés, mindenki örök álomba merült. Talán én is csak álmodtam, azért lebegtem olyan könnyedén a macskaköves mohamintákkal tarkított járda fölött.
– Rég láttalak – üdvözölt a kert másik látogatója: a Hold. Sápadt fényével gyengéden megcirógatta az arcomat.
– Hiszen még nem is találkoztunk – billent oldalra kissé a fejem, majd kecsesen tovább lendültem. – Te miért jöttél ide ma este?
– Azt hiszem ugyan azért, amiért te. – szegődött az oldalamra. – Hogy találkozzunk.
– És most, hogy már találkoztunk mihez kezdesz?
– Találkozzunk még egyszer úgy, mintha az első lenne. – felelte.
Felettünk boldog táncba kezdtek a csillagok egymással, a fák lombjai csipkés árnyékokat vetettek rájuk.
– Nem ülünk le valahova?
– Még nem értünk oda. Menjünk tovább együtt.
– Rendben. – a Hold arcát vizslattam. – Hiszel a sorsban?
– És te hiszel a csillagokban?
– Persze, hisz itt vannak, látom őket.
– Pedig igazából nincsenek. – tekintett fel a Hold is a mező közepéről az égre. – Messzi fényévekre vannak. És igazából sokan már nem is léteznek közülük. Én csak a hullócsillagokban hiszek – fordult most felém. – Ők valósak. Megfoghatóak. Olyanok, mint mi.
– Szóval mi is hullócsillagok lennénk?
– Elvégre a mi létünk vége is az édes megsemmisülés.
Tovább sétáltunk a kertben kettesben.
– Nem lehetünk örökké gondtalan gyerekek, mint most vagyunk. Ideje lenne komolyabb dolgokról is beszélnünk – keményedett meg a hangom, mint a jégvirág fagyott szirmai a lábunk alatt. – Meddig maradsz még mellettem?
– Én örökké itt leszek.
– Meg ne ígérd!
– Nem fogom. Csak teljesítem. – mintha a Hold arca csak még lágyabbá vált volna. – Tudod, hogy akkor is itt voltam, amikor még nem találkoztunk, most is itt vagyok, mikor igazából nem lehetek, és akkor is itt leszek, mikor már nem fogsz róla tudni.
– Ezt még is, hogy érted?
– Majd megtudod, ha a vágyból hit, a hitből pedig remény lesz.
– Most már megállhatunk? – kérdeztem nagyot ásítva. – Hosszú utat tettem meg. Elfáradtam.
– Elhiszem. Gyere, ülj ide mellém. Hajtsd a fejed a vállamra. Nem, mindegy melyikre. Kényelmes? Ne válaszolj, csak bólints. Ugye neked is az? Régóta vártam Rád. Nagyon örülök, hogy itt vagy, de annak még jobban, hogy itt is maradsz. Nem nagy ez a kert és van benne pár gyom is, de ha szeretnéd, az egészet neked adom. Minden virággal együtt. Csak ne tépd le őket… Tudod, nem mindegyik nő vissza. Na de aludj csak. Pihend ki magad a vállamon, megérdemled. Tényleg nagyon örülök, hogy itt vagy.
– Hold…
– Igen?
– Mesélsz nekem? Elmeséled nekem azokat az álmokat, amikben Téged láttalak?
– Ha szeretnéd.
És a Hold mesélt. Hosszú, hosszú éjszakákon át mesélt Rólad, mígnem végre találkoztunk. És azóta ketten ülünk a kertben, és megéljük a meséinket.
