Zemann Éva:
Az eső balladája
Ez a történet nem teljes,
a végét még nem is sejtem.
Hisz az örökhöz nekem nincs közöm,
és benne nem is lelném örömöm.
Sokkal inkább abban a dalban
mit néhány napsütötte napon
az eső zeng monoton,
miről bús hangja mesél.
Az ő beteljesületlen
és régóta elfeledett
balladájában, amit egy égi
tüneménynek intéz, ki úgy fénylik,
mint zápor után a harmatos
zsenge fűszálon a sok könnycsepp,
mik mind-mind nyitott könyvek,
s szerelméről mesélnek.
Mert az eső nem volt szomorú,
amíg boldog sem nagyon, s úgy
hitte nem fájna, ha veszítene
s minden elhagyná, mert nem érezne.
De mikor megismerte azt, mit
senki sem szeretne elhinni,
még is elkezdett hinni,
s végül nem mert remélni.
Megismerte ezt a messzi,
elérhetetlen, mennyei
fényben játszó varázslatos lényt,
ki jött és ment, de nem tudni honnét.
megigézte lángjaival
s otthagyta árnyaival,
mikor az éj elnyomta.
Ő volt a fény, a tündöklő,
a nagy kék eget betöltő.
A ragyogó nap legszebb sugara,
ki mindig csak az előrét mutatja.
Megcsillan az esőcseppeken,
táncot lejt minden pocsolyában,
mosolyt csalva arcára
a magányos esőnek.
Így kezdődött az ő édes
románcuk már réges-régen,
egy világban, hol mindketten tudták
nem lesz már köpönyeg eső után.
Nem lehetnek egymáséi, hisz
ahogy szeretnek, úgy ártanak
is, mint a hold és a nap:
egymás ellentétjei.
Így ma már nem találkoznak
máshol, mint fent a magosban
néha, mikor arra visz az útjuk.
Daluk már különböző ritmusú…
De akkor, fent a magasban, ott
hol nincs se anyagi, sem valótlan,
eggyé lesznek valóban,
s szivárvány képében táncolnak.
