Valentinyi Roberta
Mégis kinek kell alibi?
A hanghullámok túl magasak
és a szavak, amik elhagyják testét
nem tudnak felülemelkedni
azon az átkozott estén.
Megrázkódik, és a föld, mintha
megnyílna alatta, vacog, pedig
nyár van, nincs értelme fáznia.
De jelenleg értelmet semmiben
sem talál, a világ számára
egy magába fonódó spirál.
Hihetetlen, de hiába kiált,
nincs az a fájdalom, ami
egyenes arányban lenne azzal,
amit akkor tudott meg,
idén tavasszal.
És a hit már megkopott lelkében,
olyan, mint egy elfeledett regény,
de újra felemlegetni, ami akkor
történt puszta kegyetlenség.
És, ha kiszakad a hangszálának
utolsó darabja, akkor legalább
egy kicsit él, olyan, mintha még
maradna, nem foglalkozva
azzal, hogy a bölcs döntés;
tovább kell állnia.
Mert irigység, önérzet, vagy
szimpla őrület, küzdeni a sors
ellen, evezni az árral szemben,
megállítani az örököt…
Mégis muszáj színlelni,
szavakat megjátszottan ejteni,
még akkor is, ha kezéhez
vér nem tapadt…!
Nem képzeli be, most nem
merevedhet le mozgásszerve,
most nem lehet mozdulatlan,
kiáltását nem némíthatják el,
egy a farkasok között…
De ahogy előtte újra, és újra, és újra
megelevenedik az Éjszaka,
könnycseppek zápora; hiába minden
akarat, még most is bőrét súrolja
a markolat, még most is vértócsákat
lát minden lépte nyomán,
még most is tudja, mit érzett akkor,
milyen is osztozni,
igazságtalan igazságán.
