Valentinyi Roberta
Látomásom az Éjjel
Minden apró nesz a sötétségbe kiált.
Meg akarja találni az Éjnek fiát.
Mert a királynő hirtelen haragból
Eltaszította, ki szívének kedves volt.
Útjára küldte hát később a hamu vadjait
-
‘Hozzák vissza a menekülő árnyait!’
De az csak fut, és néma kényszer
Nem néz ő hátra, csak sietve lépdel.
Mindig, ha valami hirtelen fénylik
Gyorsabb ütembe vált, mások el nem érik!
Szíve is egyre gyorsabban ver
El nem hiheti, hogy itt pusztul el…!
A lidérces kiáltások suttogássá fakulnak,
De a bőrén ijesztően felkúsznak…
Nem tudja ő már miért futott el
Az Éjbe sikít egy rettegett bagolyjel
Ernyedő teste is lehull a földre
Egyszerre megfagy minden körülötte.
A lidérces árnyak a csillagok közé repítik
A börtönmiriád most hevesebben izzik
Az Éj királynője minden kis neszt
A kezében fogja,
Büszkén rálegyint a legapróbb rabra:
A csöndes, védtelen Nyugalomra.
