Valentinyi Roberta
Késői órák értekezései*
Foszladozom
és csak forgolódom, forgolódom…
Forgom és csak szédülök –
Szabadíts meg ettől a kíntól!
Szabadíts meg, vagy örökre eltűnök!
Először csak az tűnik el belőlem,
ami én vagyok.
Néma szólamok, fakó bánat
szürke ábrázat, a zárat hagyd
magára még várhat, én beszélek hozzád!
És te nem is figyelsz, még arra sem
ügyelsz, hogy ez kérdés volt, nem
kijelentés és mindent csak ismétlek,
örökké ismétlek neked,
mint egy hű szolga.
Minden, mi voltam, már nem vagyok.
Minden, mi voltam, csak néma sóhajok.
Puritán élet és egyéb gyomok,
nekem úgy néz ki, ez jutott.
Az ajtót becsapod, hanyag módra
és az sem érdekel, ha én még mondtam volna.
Vége a hajtűk korának, amikor dicsértél,
fogtad a kezem és elkísértél.
Most már úgy látszik mindenhova
egyedül megyek, kapcsold már ki azt
a tévét, ha nem megy, hát odamegyek!
De csak a küszöbig jutottam, mert
egy hazug élet balsejtelme fogott el,
ami átível az éveken –
Huszonöt éve, hogy megfogadtam,
huszonöt éve, és bár akkor nem tagadtam,
abban a pillanatban szilárdnak mutatkoztam,
akit még egy tornádó sem
ingathatna meg tézisében, mégis fájó
mozdulatlan, huszonöt éve élek egy barlangban
egy bár apor szagú, de mégis magányos szigeten.
Villám csap le hirtelen, mennydörgés
majd sötétség, kiabálás, majd üvöltés
majd ordítás és a tévé darabokban.
Benézek és mint egy éhes vad,
de végre rám nézel!
A düh-áramlat megindul felém
A félhomályban az egyetlen fény, fél
az egész világ, a padló ingatag
a világ remeg meg, vagy én magam?
A szívem szakad szét, a lábam tönkremegy
erőtlenül sikoltok, majd meglelem
azt amit addig keresgettem…
Az áram visszatért:
,,A hívás folyamatban…”
És csak cseng, cseng…
A világ újra mozdulatlan.
UTÓDAL
Hull a virág szirma, majd elszárad
És csak bomló szárak maradtak utánad
Ázott akác a küszöbön
Amit tettél, nem köszönöm
Mi lesz a sorsom, nem tudom
Akácerdő az otthonom
*a vers a véletlennek született*
