Szűcs Márton
Bár szín
Egyszer tíz év múlva talán,
egy budapesti bárban véletlen megpillantalak,
mögéd lopódzom és valami hülyeséget kérdezek.
„Szabad egy italra Hölgyem?”
Te pedig majd meglepődsz.
A felismerés, a nosztalgia és az undor elegye cikázik arcodon,
de végül csak egy udvarias mosoly ül ki a szádra.
„Elfogadom, köszönöm!”
Majd mire mindketten belevágunk,
hogy elmeséljük, miben is áll az,
már új emberek vagyunk,
talán már mindketten elfelejtettük,
vagy megbocsátottuk egymás bűneit.
Talán nevetünk párat,
talán rendelünk még egy kört,
és elszakítjuk a néma fonalakat
magunk körül, mire úgy döntünk,
nekiindulunk a hideg utcáknak.
Hazakísérlek, hisz így illik,
hazakísérlek, és amikor elköszönnék,
talán átkarolsz, mert így illik,
és talán még el is hívsz a következő darabod bemutatójára.
Talán sírunk.
Majd egy hét múlva tapsvihar közepette
elindulok, még a tömeg előtt,
sietek a művészbejáróhoz egy csokor kedves virággal,
kicsit várok, majd egyszerre csak kilépsz,
Szophival a szádban.
De az is lehet, hogy csak véletlen megpillantalak,
habozok egy sort és felszállok az első villamosra,
beülök a kávéház melegébe, tollat ragadok,
s nyüzsgő gondolataimat egy magányos lapra vetem.
„Bár szín”
