Klein Evelin:
az utolsó versem neked…
Szavak! Ki nem mondott szavak, s érzések tombolnak.
Tombolnak, mert nem mondtuk ki, s nem is vettük komolyan.
Mondtunk, tettünk dolgokat, amiket nem gondoltunk komolyan, s mégis
újra meg újra a részeges telefonhívásokhoz tértünk vissza.
Te hibád? Én hibám? Párbeszédek kavarognak.
Kavarognak, kuszálódnak, mert tisztázatlanok maradtak.
Gondolok még rád…ránk? Szüntelenek az emlékképek.
S akárhányszor lehunyom a szemem, az utolsó táncunk játszódik le.
Kínlódok önvalómmal, gyötrődőm miattad.
S tudom, hogy itt az ideje elfeledni a szenvedéssel teli gondolatokat.
A dolgoknak köztünk, nem úgy lett vége, hogy terveztem,
s, nagyrészt az én hibámból adódott, hogy így zárult le.
De rettegtem. Féltem bízni, érezni, szeretni téged.
Így elengedtem, hisz úgy véltem vesztes játék volt közted és köztem.
Mára már tudom, végtelen nagyot tévedtem,
hisz sosem voltam annyira önmagam, mint veled.
S persze már késő. Késő, hisz rég tovább léptél.
Tovább léptél, s ezzel semmi baj sincs, hisz mégis építettünk valamit.
Valamit, ami már romokban hever,
s, csak remélni tudom, hogy egy nap építünk majd egy újabbat, erősebbet, olyat, ami telis tele van megbocsátással és szeretettel.
És addig is, itt hagyom neked ezt a kis üzenetet,
hisz ez itt az utolsó versem neked.
