Keresztes Kristóf
Értékrend
-Szóval… Megérkeztünk. Itt kirakhatsz! – szóltam megrettent hangomon.
Miután elhagytam az anyósülés melegét, még óvatosan hátra fordultam, majd kinyögtem:
-Ervin!?
Ervin komor fejével biccentett egyet. Valamiért teljes mértékben lenyűgözött. Pedig nem ismertem rendesen. Talán a felettesem lehetett. Egy pillanatra átváltozott a kocsiablak a lehető legmagasabb felhőkarcoló 527. emeletének sötétített üvegévé, és Ervin üzletemberré vált. Na jó, Ervin egyébiránt is üzletember; a fél város hallott már nevezetes sefteléseiről és botrányairól. Pár másodperc múlva minden visszatért a régi kerékvágásba, Ervin pedig elhajtott.
A kapu előtt várakoztam egy kis ideig. Izgő-mozgó neuronjaimon átfutott a visszalépés gondolata. Végül áthágtam az aprócska fakerítést, amelynek csúcsát még egy négyéves is meghódítaná. Az út már ismerős volt számomra. Kicsit olyan, mintha a második otthonomba csöppennék vissza. Rögtön a terebélyes cseresznyefa alatt egy kertitörpe-méretű Buddha-szobor akadályozott meg célom elérésében. Akkorát rúgtam vigyori fejére, hogy az azon nyomban atomjaira hullott. Sok szép délutánom kötődött ehhez a szoborhoz, viszont a gyomorideg kihozta belőlem a vadállatot. Aprócska könnyek pottyantak ki a szemem sarkából, mikor Ervin megszakított. Feszengett. Arra sarkalltam magam, hogy folytassam az akciót.
Az előbbi szorult helyzet felemésztette a fél energiakészletemet, de még korántsem fejeződött be a hadjárat. A kicsiny szoci betonlépcsőn mentem föl, majd egy jól irányzott, tökös rúgással végzetes lépést mértem a fehér műanyagajtóra. Sajnáltam a szerencsétlen ajtót, kibírt már pár nehéz szituációt. De ez az élet rendje! Ami egyszer elkezdődik, az valahol be is fejeződik. Ervin legalábbis ezt mondaná…
A ház belső tere maradt a régi. Egyedül talán a sápadtfehér falakat mocskolták össze a gyerekek véres délutáni játszmáik után. Lehangoltan vánszorogtam a fénylő konyhapulthoz. Tudniillik, én ezt sosem akartam megtenni, de a pénzéhes, érzelemmentes világ erre kényszerített. Vicces, hiszen Ő alkotta számomra az érzelmes világot. Átfutott meggörnyedt hátamon a hideg. Az érzelmi sokk állapota viszont nem tarthatott örökké, hiszen a tervhez precízen kellett tartanom magam. Sóvárgó intuíciómra hallgatva fésültem át a sok kacatot, de nem találtam semmi használhatót. Így hát mélabúsan indultam el a fészer felé, amikor a bakancsom egy üvegnek koccant. Az üveg tartalma már nagyon a végét járta, viszont tudtam, hogy így is hasznomra fog válni.
Elérkezett a pillanat. Remegő kezeimmel megfogtam a korlátot, felkászálódtam a falépcsőn, majd némi habozás után benyitottam a szobába. Rögtön megcsapott a rózsaillat, amit még mindig érzek az orromban. Ekkor Ervin dühöngő pofája zavarta meg idilli állapotomat. Őszintén, már nem érdekelt az egész. Fogtam magam és diadalittasan elvonultam a szoba végébe. Éreztem, hogy ott lesz. Szőkésbarna haja még mindig jobban fénylett, mint a nap. Smaragdszemeivel pedig egyenesen engem mustrált. Megrettent tekintete átváltozott sejtelmes mosollyá, majd kicsi tétovázás után iderohant és megölelt. Csak remegtem. De úgy, mint soha életemben. Nem kötöttem magam továbbá a tervhez. Átnyújtottam neki a lent talált üveget, amelynek látszólag nagyon örült. Hosszú néma veszteglés után csak ennyit mondott: -Megint ketten a világ ellen!
Ervin már lent várt és zsörtölődött. De mikor leértem, kezet nyújtott nekem. Amint én is nyújtottam, rácsapta kezét a kormányra, majd kaján mosollyal az arcán mocskolódott egyet. Rálépett a hamuszürke Suzuki Vitara gázpedáljára és elindult a végtelenbe. Nem láttam többet.
Ekkor döbbentem rá, hogy az élet egy céltalan improvizáció.
