Horváth Míra:
Otthon
Simogató szellő fúj a tájon,
Szoknyám szélébe bele-belekap.
Sétálok az élénkzöld pázsiton,
Cipőmbe pár fűszál beleakad.
Virágillat száll a levegőben,
Napsugár simogatja arcomat,
Csivitelés tölti meg fülemet,
Mind látja önfeledt mosolyomat.
Hatalmas tölgy nyúlik az ég felé,
Védő karjával sok fészket takar.
Madárnépnek biztos menedék,
Odabújik a rigó, a galamb.
Tavaszi szélben házak, emberek,
Délről hazatérő fecskék, gólyák.
Oszlopok tetején gólyafészkek,
Apró fecskelakok házak falán.
Ébredni reggel cinkék dalára,
Hallgatni nappal rigó énekét,
Éjjelre a bagoly huhogása:
Ez a természet szolgálta zenénk.
Égre meredő susogó nagy fák.
Halak, békák, őzek és szarvasok.
Tölgyek, fűzek, gesztenyefa, akác.
Mezőn szóló tücsök cirpelése,
Az erdő nyugtató hallgatása,
Felröppenő madarak zöreje,
Lombon átszűrődő napsugarak.
Lágy érintések, illatok, hangok,
Rezdülések, színek, képek, csendek.
A fák, a madarak, a virágok.
Ez az, miben lelkem otthonra lel.
