Naphóhér
Üres és hosszú aforizmákat írok,
szégyen facsarok az elmúlástudatból–
szédülésig szorongatom saját torkom
és elharapom, színtiszta indulatból.
Aztán belefulladok a légcsövembe,
a ködbe ásítom szürkületmagányom.
És szüntelen keresem benne a hajnalt:
önmagamban mégsem magamat találom.
Bennem nem úszik már ikaroszi mámor,
engem nem izgatnak csillagperzselések.
Hitegetem magam, hogy több vagyok; végül
az égtükörbe nézve magamhoz beszélek.
Te, mint apró ember, jelentéktelen vagy.
Tehetnél bármit, a Nap nem lesz sajátod,
és ha egyszer mégis szilánkokra robban:
mellékhatás lesz csak parányi halálod.
