Heilig Dóra
a szemeimmel mindig a göncölöket keresem
(és köztük, valahol, valami mást).
ki kell dobnom őket, ez ilyen.
dühítő precizitással az élére hajtom,
és egyesével a szemetesbe fektetem
a csillagokat.
egy bomló kert közepén állok,
a bokrokról lefoszló levelek kásás avart
képeznek az új csizmáim lejárt talpa alatt.
a számhoz emelek egy elszáradt virágot–
ilyen íze lehet az elmúlásnak
dohos és savas, leplezi, de védtelen.
talán elporladna egy erős széllökéstől,
talán jobban bírná, még így is, mint én.
a csillagok túlélnének mindkettőnket, mégis
úgy pislognak, mint ódzkodó nyulak, a zsákban
reszketve, szipogva, szűzies bájjal
és én, az orvvadász, a kegyetlen halandó,
rájuk zárom a szemetes fedelét.
szokatlanul üres az ég ma éjjel,
tiszta fekete; mint egy halotti lepel–
és egyedül, egyedül én tudom miért.
