Feil Gréta:
Tűz
Lángol a kastély, lángol a remény.
Elég most minden, mi sosem volt enyém.
Lángolnak a szavak, jelek betűk,
A múlt széttört, köddé vált, eltűnt.
Nézem, ahogy felcsap a tűz az égig,
Itt, ahol olyan boldogtalan voltam végig.
Látom még arcát, egyre kísért engem.
A kastélyban nekem is hamuvá kéne lennem.
Az öreg inas még nem menekült el,
És hiánya is bizonyára csak nekem tűnt fel.
Vesznek az elmémből az itt töltött napok,
Magamból egy szilánkot a tűznek adok.
Fáj, ahogy lassan omlanak le a falak,
Fáj a szemeidben egyre izzó harag.
Felejtsd el őt! Itt vagyok neked én,
Tudod: a kezed soha el nem engedném.
Lángol a kastély, lángol a remény,
Mellettem a férfi, ki sosem lesz enyém.
Elkéstem… így közös sorsra jutunk…
Egymás kezét szorítjuk, s a lángok közé futunk.
