Ördög Tímea
Kaposvári emlékeim
Fáj. Talán nem is értem, hogy miért
Vágyakozom utána, ha egyszer csak
Fájdalmat okozott. Követtem volna a klisét,
Ha lelkem abban a közegben nem hervad
El.
Pedig én igazán akartam, ki akartam
Élni magam, hogy végül nem csak ki,
De még meg is élhessem, amit arattam,
És nem csak vetettem. Nem mindent hagyni
El.
Hiányzik, hogy meg voltam győződve
Magamról és mindenki másról körülöttem,
Hogy ezúttal én vagyok mindennek főhőse,
De azután nyertem, hogy eleget nyöszörögtem
Én.
Én… a porban.
Térdelve, szánalmasan vergődve, mint
Egy tusáját vívó tiszavirág a víz tetején,
Úgy sírdogáltam egymagamban megint,
Pont mint életemnek legeslegelején.
És nem segített senki, nem volt kiút,
Nem volt senki, aki azt mondta, hogy nem
Veszítettél, csak ne engedd el azt a fiút,
Mert ő tényleg nem csak egy porszem…
De te mégis elengedted, és most nézd
Meg, hogy mennyire hiányzik neked, mert
Ő volt a zöldellő gyep, mit nézett a szomszéd…
Kertednek éke volt, udvarban epreskert…
Hát látod, most bánod, mert fájod
Hiányod. Ő emlékeztette önmagad
Magadra, mikor mindenki ellened lángolt,
És csak te voltál lángoló kődarab.
Most nézd meg, lelkedből mi marad.
