Obendorf Dalma
Almavirág
Hanyag szavak közt szivárog ki a lelkem,
Rózsaszín ködben úgyis porrá válik.
Miután még mindig úgy teszek, mintha ember lennék,
Szabad akaratomból sikítok hangosan,
Mert ez a szeretetnyelvem.
Neked pedig az, hogy az álmaimban megjelenve próféta vagy.
Ott is kergetlek, mint öt évesen a pillangókat,
Hogy megegyelek, és a gyomromban vergődjenek, így legalább egy pillanatra boldog leszek.
Megráglak, lenyelem bőröd illatát.
Harapok belőled egy darabot és magamba emlékként tartogatom.
Aztán később, ha túl hangos az üresség, felöklendezem.
De teljesen mindegy már, az ablakból nézlek, hogy vonulsz át a gondolataim sötét szivárványai között.
Kinézek, kinéztelek, némán hátrahagytál, pedig tudod,
Hogy tudom, hogy tudják, hogy nem csak én és te, hanem mi voltunk.
És ha lett volna még egy kis időnk, messzebbről könnyebben futhattunk volna neki.
De nem baj, hogy nem tettük, mert így is hatalmasat koppantam.
Mint a molylepkék a szekrényben, miután jóllaktak a pulóvered szálaiból és az utolsó erejükkel még magasra repültek.
És ilyenkor azt kívánom, hogy bárcsak lennék egy buta molylepke,
Aki semmiről sem tudva, örök kényelmet talál az ízeid között.
