Nagy Vivien
Örülök, hogy többé nem vagyunk barátok
Bár eddig csak sötétben tapogatóztam.
És talán nem vettem észre minden jelet.
De most már látom, hogy a hóhér keze
végig ott lebegett a fejünk felett.
Távolra sodortak egymástól a szelek,
rég nem kerestük a tündérkertet.
Szoktál arra gondolni, mi történhetett?
Mi van velük, és mi mivé lettünk?
Bár néha még hiányzol, és lenne mit mesélnem,
talán még a késztetés is megvan, hogy írjak.
Mégsem kereslek, mert nekem ez nem kell.
Mert neked sem kell.
Bár eleinte úgy éreztem (most már nem)
nélküled nem vagyok senki és semmi.
Hogy csak lebegek jó és rossz között
üresen, rémülten. Hogy nincs már mit tenni.
Nem gondolok rád rossz szájízzel.
Tucatnyi emlék pörög a szemem előtt.
Már nem érzem úgy, hogy cserben hagytál,
talán mert a fejem lágya rég benőtt.
Hiányzol és ezt nem tagadom.
De lehet, hogy csak az emlékek.
Azokat most még megtartom.
Téged pedig elengedlek.
én is érek valamit.
Látnom kellett volna, amit nem láttam,
de most már nem bánom.
Örülök, hogy többé nem vagy a barátom.
