Nagy Vivien
Fogyatkozás
Mikor énekelt, a szél is feltámadt.
Csengő hangja zengett az erdőben.
Bőre hamvas volt, csaknem színtelen.
Éjjelenként ezüstben fürdött,
hajába csillagokat tűzött.
Egy tónál találkoztak, lenn a réten.
Nem volt más szín, csak az ében.
Egyedül szeme világlott, az is kéken.
De legbelül, ott a mélyben
látta meg igazi énjét a tó tükrében.
Feltámadt a szél, jobbra-balra vonszolta
a felhők rengetegében. Húzta
maga után, míg el nem tűnt az éjben.
Csak nézte, várta, hogy mikor tűnik fel újra.
De nem jött. Rohantak a nappalok,
de az éjszakák kúsztak sűrűbben.
Minden éjjel kiment a tóhoz,
mikor a szél lecsendesedett.
Ilyenkor láthatta csak,
messziről figyelte elveszett kedvesét.
Ha a szél nem figyelt, nyújtotta a kezét.
Mikor majdnem elérte, mikor közel
került a rég áhított szerelmes csókhoz,
a szél meglátta, s újra elvitte.
Sosem érinthette, sosem ölelhette.
Minden este, egyre keserűbben,
remény hiányában, haraggal telve,
csak ült a parton, magányosan,
fejét az ég felé emelve,
és csak bámult.
Csak nézte ahogy lassan elfogy.
Minden nap, egyre vékonyabb.
De nem lett se szebb, se okosabb.
Régi ragyogása eltűnt, bája már sehol.
Így tűnt el az égről, észrevétlenül, napról-napra a Hold.
